Énidő, szülőknek!

Kispesten, ahol élünk, van egy Forrásház nevű intézmény. Nagyon örülök, hogy rátaláltunk annak idején az elődjére.

Mint minden, ez is változott az idők folyamán, de már tavaly  megünnepeltük a tizedik születésnapját. A lényeg, a segítségnyújtás. Valaha a Tárt kapu színház képviselte a művészetterápiát a kerületünkben, ami a Lipót szétverése után a szakembereket idehozva remek lehetőség volt a mentalis problémákkal küzdők számára. Boldogan költöztek be a Forrásházba, és versekkel, színdarabokkal, jeles napok megünneplésével állandó elfoglaltságot jelentettek a gondozottaknak, és hathatós segítséget a családoknak.

Átszervezések és a covid okozta kényszerszünetet követően újra indult az élet, a régi tagok közül többen újra idejárnak a programokra. Képzőművész foglalkozik velük, kiállításokra járnak, főznek, kertészkednek. Karácsonykor együtt ünnepeltünk a rehabilitációs foglalkozáson résztevőkkel, zenét tanulókkal, tehát többféle lehetőség van segítséget kapni. Ennek részeként kellemes meglepetésként meghívást kaptam egy szülőcsoport havonkénti rendezvényére. A fiam jár a Forrásházi programokra, én, mint érintett szülő résztvehettem a szombat reggeli programokon, ahol nekünk tájékoztató előadások, gerinctorna, hangfürdő, más érintett szülővel való találkozások mellett a gyerekeknek felügyeletet, játéklehetőséget, ebédidőben enni-innivalót biztosított az alapítvány. Jó volt látni, hogy mások is járnak hasonló cipőben, hallani, hogyan oldottak meg egy-egy helyzetet, jó volt kicsit a saját gondunkkal foglalkozni a gyerekek problémái mellett. Kicsit énidő volt tényleg, amellett, hogy persze a beteg/fogyatékos gyerekkel kapcsolatos megoldási lehetőségek mentén szerveződött.

Ez a programsorozat alapítványi segítséggel és támogatással zajlott és sajnos végetért. Az utolsó alkalommal persze sajnáltuk, hogy nincs folytatás, és megbeszéltük, hogy mi valahogy találkozunk még, addig is összehozunk egy Facebook csoportot. Azonnal javasolták, hogy mi nyugdíjasok oldjuk ezt meg, és mivel az én fiam már tényleg nem úgy kell őrizni, mint egy elszökős hétévest, el is vállaltam a csoport összehozását. Kértem, hogy a résztvevők nevét küldjék meg, de végül a küldött programok emailcíméből kiindulva, valahogy sikerült a csoportot enélkül is létrehozni. Megvan mindenki, aki az utolsó alkalmon is ott volt, kivéve ketten, akik a csoportot javasolták… Hiába, ha tudom is valaki hivatalos nevét, nem egyszerű a Fb-on megtalálni. Gondoljatok bele, hogy élőben találkozva igazi emberekkel milyen más, mint valakit megtalálni mint egy pl. gyakoribb vezetéknévvel és az érettségi képével a közösségi oldalon (vagy a kutyájával)…

Elindult az oldal, már új jelentkezőnk is van. Remélem, tudunk majd egymásnak segíteni a továbbiakban is, és egy olyan jó hangulatú kellemes csoportunk lesz, ahogy eddig élőben volt. Remélem, a találkozások sem maradnak el!

Másság, avagy kacifántka

Down kóros pici lány húsvéti tojásokkal

Mit értünk ez alatt?

 

Manapság sokat hangoztatják a személyiségi jogokat. Elvileg minden ember egyenlőnek születik, de azért tudjuk, hogy a gyakorlat mást mutat.

Ha csak a születő baba szempontjából nézzük, meghatározó az ország, a helység, a család anyagi helyzete. Vannak generációkon átívelő hátrányok, vannak előre látható események és megjósolhatatlanok.

Gondolhatjuk, hogy gondos tervezéssel megelőzhetjük a lehetetlen helyzeteket, reméljük  hogy egy átlagos család tervezett gyereke szépen felnőve boldog, sikeres emberré, országunk hasznos, adófiető polgárává válik. Általában ez megvalósítható is.

És aki másmilyennek születik?

Csodáljuk a mindig pozitív szemléletet hírdető életmód gurukat, akik motivációs trénerként emberek ezreibe próbálják a lelket önteni. Megcsodáljuk a végtaghiányos paralimpiai bajnokot, a putriból doktori címet szerző fiatalt. Tiszteljük a kivételeseket, de a többiekkel mi történik? Miért nem tiszteljük az emberi mivoltukat születéstől kezdve?

Mi történik, ha egy családban születik egy nem átlagos baba? Ha születéskor kiderül, hogy mozgássérült lesz a gyerek? Ha egy korababa sérülten képes csak túlélni az elsietett világrajövetelt? Mi történik, ha később kiderül, hogy az elsőre egészségesnek látszó baba pl. autista, vagy valami rejtett betegsége van, ha felnőtt, vagy kamaszkorban melegnek bizonyul? Nem szereti majd a család, ha kiderül egy betegség, furcsaság? Dehogynem! Anyának még inkább a szemefénye, a család először összeszalad, megijed, de sokszor később a rokonok, ismerődök elmaradoznak. Nincsenek közös programok a beteg gyereket nevelő családdal, mert félnek. Azt gondolják, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Sok esetben apa is eltűnik, anya magára marad a beteg gyerekkel. Munka, betegápolás, küzdelem a gyerek életéért miközben a sérült gyerek annyi szeretetet és örömet ad, mint addig senki más.

Kacifántos gyereket kaptál a sorstól, hát akkor messziről sajnálunk! Jó messziről. Minden anya boldog és büszke, ha azt látja, hogy a kezdetben magatehetetlen picurka egyre több mindent képes egyedül csinálni. A down baba is fejlődik, az ő anyukája ugyanúgy megörül minden lépésnek, minden új mozzanatnak, ő is büszke, ha a pici elér egy új eredményt. Ezt miért nem értékeli a többi ember? Valahogy úgy működik a társadalom, hogy még a játszótéren is odébbviszik az egészséges gyereket, inkább mindenki elfordul, rosszabb esetben elküldik a szülőt a beteg gyerekkel, hogy ne zavarja a többieket.

Vannak, akik megmondják… és aki nem olyan, azt kiközösítik. De ki mondhatja meg milyennek kell lenni! Milyen gyereket kell szülni? Ha beteg gyereked van, nem neked való ez a program, ne gyertek ide. Vidd el a gyereked, nem akarjuk látni!

Hidd el, érintett szülőként fel tudjuk mérni, hogy a gyerek milyen programban tud résztvenni, nyilván nem erőltetünk rá semmit sem a gyerekre, sem a többiekre. Ismerjük a határaikat. Miért gondolják néhányan, hogy a kacifántos gyereket el kellene rejteni és szégyellni a világ előtt? Mozgássérült gyerekből tudós is lehet, értelmi sérültből akár remek munkaerő, vagy különleges művész. Egeszséges gyerekből is válhat később semmirekellő ember, pláne, ha nem kap megfelelő nevelést. Betegség, baleset is bárkivel megeshet. Akkor átáll a másik oldalra? A beteggel a sikerhez, sokszor az életben maradáshoz is sokkal több törődés, több türelem, több erőfeszítés kell. Anyát, szerencsés esetben a többi családtagot nem sajnálni kell, tesszük, amit kell, de tisztelni, segíteni kellene. Vagy legalább nem kiközösíteni, nem bántani…

Melegek próbálnak érzékenyíteni, felvonulnak, jogokért küzdenek. A többség nem érti. Éljenek, nálunk nem bántja őket senki, csak ne vonuljanak! Régebben börtön járt már a gyanúsításért is, ma nyugodtan élhet együtt a párjával.

Van Down világnap, az autizmusnak is van napja, amikor kékkel világítanak néhány épületet. Ettől jobb lesz a családnak? Kapnak segítséget, egész évre lehetőségeket az elviselhetőbb életre? Egy-egy nap szavalnak róluk, talán bizonyos betegségek szűrése, gyógyítása nagyot lépett előre (SMA), de mi, társadalom többi tagja, mikor jutunk el arra a pontra, hogy egy fotós csoportból nem tessékelik ki az anyukát, aki a tündéri Down kislányát fotózta? Miért nézik ki az autista nagyfiút a bábszínházból, ha a kistestverekkel együtt ő is bemegy? Miért nem hintázhat a téren, ha azt szereti? (Akkor is leszállítják, kicsúfolják, ha jut hinta a „normális” többi gyereknek is.) Ők is gyerekek, cuki mosollyal, mozdulatokkal, gondolatokkal. Akinek van sérült gyerek a közelében, tudja, hogy sokszor ők a család „szeretet tankjai”.

Párizsban az Eiffel tornyot világítják kékkel az autizmus világnapján, nagy világcégek a termékeiket mindenféle emberrel reklámozzák (minden rassz, betegség előfordul, vannak Down modelleik). A BBC filmjeiben gyakran a betegek kertészkednek, remekül. Angol iskolasok gyakran mennek színházba, múzeumba, terepre. Sokszor láttam köztük tolókocsis, két bottal lassan menő, fehérbotos gyereket is a többiekkel együtt. Nekik természetes, segítik is egymást.

Mi itt Magyarországon miért nem haladunk a korral ebben is? A fiam kisegítő iskolája mellett hallottam, amikor egy szülő maga mellé hívta az utcán bicikliző gyerekét, ne menjen „azok” közelébe. Mitől félt? Hogy a születéskori agyvérzés tíz év múlva fertőző? Hogy kiront egy csapat dühöngő őrült és bántja a gyerekét? Gyerekek, nem veszélyesek, pár dolgot sokkal nehezebben tanulnak meg, de gyerekek ők is. Nagyon kevés dologban különböznek az átlagtól. A két egészséges gyerekem a szomszéd iskolába járt. Gyakran csináltam nekik közös programot, farsangkor egymás iskoláiban a csoportos jelmezekbe bevontam a többi gyerekem is. Ők néhányan természetesnek vették, hogy Peti másmilyen, másképp kell vele jatszani, de lehet. Eljut-e valaha a többség arra a gondolatra, hogy együtt, egymás jó tulajdonságait kihasználva sokkal többre jutunk.  Nem mindenki szőke, kékszemű? Emlékszünk még: nem mindenki árja!? Igaz, de hol élünk?

 

 

Fotóklub

Szürke égen kusza ágak fagyöngyökkel

Kihívásra találtam a közösségi oldalon, és felébredt bennem a kíváncsiság. Nem tudtam, hogy a gyerekkorom óta meglevő szerelem és a nyugdíjas életemben adódott picit több énidő mire lesz elég, de beregisztráltam a kihívásra.

Egy valami bátorított, nem volt szükség drága felszerelésre, az is kipróbálhatta magát, aki telefonnal fotózik.

Persze van, volt már a kezemben fényképezőgép, csak nagyon régen. Kislány koromban anyukám megvett egy fotós kollégájától egy boxgépet. Ma is megvan ez a ma már múzeális darab. Az első fotóim azzal készültek.

Diák koromban egy országos irodalomverseny jó helyezéséert 300 Ft pénzdíjat kaptam, ezért már vehettem magamnak egy nagyon egyszerű, de „igazi” fényképezőgépet. Még a gyerekeim is próbáltak fotózgatni vele tizenéves korukban. Addigra én egy japán géppel fotóztam, főleg elkapott pillanatokat a gyerekeimről, illetve a családi kirándulások látnivalóit, tájait. Olvastam a képbírálatokat a Fotó folyóiratban, a főiskolai fotókörben is próbáltam eltanulni, amit lehetett, de ezen kívül senki nem tanított közvetlenül. A fotókörből hamar kikoptam, rajtam kívül mindenki igazi géppel dolgozott, cserélhető objektívekkel, szűrőkkel, vakukkal.

Az ötvenes éveim brit kalandozásaihoz már nem filmes gépet, hanem egy pici szappantartó méretű elektronikus gépecskét vittem. Természetesen fix objektívvel. Sajnos ezek a gépek pár év után már elavulnak, mostanra a mobilom már fotós szempontból is ügyesebb volt.

A kihívás abból állt, hogy két hétig minden másnap kaptunk egy feladatot, a kész fotót a közösségi oldalon kellett megosztani. Este oktatónk, Lajos, élő adásban bemutatott sok érdekes, és valamilyen szempontból tanulságos fotót, ezekől sokat tanultam. A kihívás végén, aki akart, bejelentkezhetett a klubba, ahol már csak heti egy feladat volt. Egyszerűbbnek látszott, mint a kihívás idején, de a feladatok is nehezebbnek bizonyultak.

Mobillal fotóztam, ahogy a klubtagok fele, és hamar rájöttem, hogy a mobilban sem csak egy gombnyomás a feladat, de a beállítási lehetőségek ismerete nagyon sokféle lehetőséget rejt. Rengeteget tanultam közben. Lajos türelmesen magyarázott, és minden képhez volt néhány szava. Az enyémekhez is, életemben először!

Igyekezett nem elvenni a kezdők kedvét és a hibák mellett a kép jó részeit is kiemelni. A klubban már meglevő tananyagok és a kibeszélőnek becézett képbírálatok során elkezdtem olyan fotókat beküldeni, amiről lehetett jót is mondani. Lajos sokszor adott olyan feladatot, amiről előre mondta, hogy ez mobillal nehezebb lesz, az automatizmusok nem engednek elég teret a fantáziának. Ennek ellenére vallja és tanítja mobillal is az igényes, szép munkát.

Nem kifogás a gép hiánya, mégis nagyon vágytam rá, és családi összefogással Karácsonyra kaptam is egyet. Váz és objektív külön! Először csak a leírását mertem kivenni a dobozból, de másnap már elkattintottam az első képeket.

Óriási a különbség! Az idei képek már géppel, állványról készültek, bár nem kizárólag. Street fotóhoz életszerűbb az éppen kéznél levő mobil, az asztali „stúdióban” beállított fehér csendéletben, illetve a reklámfotóban természetesen géppel próbálkoztam. Tanulom a gépet, de ezt a második évet már tudatosabb fotósként kezdem. Meddig jutok? Ameddig kedvem, erőm, időm engedi. Van még mit tanulnom? Igen, sok-sok minden, így az énidő csak rajtam múlik, kizárólag rólam szól.

Egyelőre nagyon élvezem, hogy a gyerekkori álmom végre valóra válik lassan.

 

Kultúrsokk

December 20. után már az ünnepi előkészületek nagyrészt készen vannak. Na jó, főzni, sütni még ezután kell, de az ajándékok és a kellékek már rendben vannak erre az utolsó hétre.

Erre szükség is van, ha nem akarunk Karácsony napján fáradtan zuhanni be a fa alá, ha élvezni akarjuk, hogy az ünneplésre megjelenő családtagokkal beszélgetni, játszani tudunk, hogy kivételesen senki nem rohan sehova.

A nagyfiam a kerületi Forrásházba jár be, kézműveskednek, kertészkednek, főzőklub van, városi sétákon vesznek részt, a szülői klubba magam is eljárok. Jó kis közösségeket tartanak itt együtt, ami a covid bezártsága után nagyon sokat jelent sérült és egészséges embereknek egyaránt. Meglepetésemre mi is meghívást kaptunk a Forrásházi Karácsonyi műsorára és egy ebédre is. Huszadikán „felvettük” az ünnepibb lelkünket és öltözetünket és igazi kíváncsisággal mentünk be. Már a portánál gyönyörű fenyőfa fogadott minket és ünnepre terített asztaloknál ültettek le minket, vendégeket. Sokan voltunk a hely méretéhez képest, de mindenki le tudott ülni, hallhattuk, láttuk a műsort adó fiatalokat és segítőiket. Kicsit egymással is tudtunk beszélgetni, gyülekezés közben. Ezután a különböző zenés számok, rövidebb verses és prózai részek megmutatták, hogy egy önismereti csoport vagy zeneterápiával gyógyító oktató milyen örömet tud varázsolni a résztvevők és a vendégek számára. Egy zongora volt benn, több hangszer nem is nagyon fért volna el, de így is gyönyörű dallamok szólaltak meg.

A családias műsor után a forrásház szakácsa ünnepi talárban tálalta fel a finom székelykáposztát. Borlovagként és a borrend ajándékaként tálalt  bőséges ebédet beigli követte. Kellemes találkozások, finom ebéd, és az a figyelem, ahogy a Forrásház minden dolgozója minket segített, a vezetőtől a portásig azt lesték, hogyan érezhetné magát jobban minden vendég. Ez remekül megalapozta az ünnepi hetet.

Két nappal később könyvbemutatón vettem részt. Gyerekkori barátnőmtől csaknem 60 éve elszakadtam, de egy- két éve véletlenül belebotlottam egy közösségi oldalon. Kiderült, hogy Falcsik Mari tényleg költő lett, és mivel azóta követjük egymást azt is megtudtam, hogy most jelenik meg egy újabb kötete. Címe: Anyakönyv.

El kellett mennem, bár télen jobban szeretek már este otthon lenni, ezt most nem hagyhattam ki!

Olvastam nemrég, hogy a megkapta Józsefváros díját a MERSZ klub, amit Mari a párjával, Lantos Lászlóval tart fenn, már ezért is ott volt a helyem csütörtök este.

Ez a klub egy pici szuterénben van a „nyócker” szívében, bezsúfolt asztalok, székek, könyves-kincses polcok és a zenekar számára pici pódium és félhomály fogadott. A falakat festmények, rajzok, régi és új plakátok borították. Az első meglepetés után úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna főiskolás koromba, az akkor megtapasztalt füstös kiskocsma hangulatban találtam magam, bár füst nem volt. Amikor beléptem, és a lépcsőről pislogtam befelé, az első, akit megpillantottam,  kis barátnőm volt, akit kb. tíz éves korunk óta nem láttam. Mielőtt rákérdeztem volna, ő is rámnézett és egy szó nélkül egymást átölelve álltunk hosszú másodpercekig. Az utcán biztosan elmentünk volna egymás mellett, de mivel vártuk a viszontlátást, azonnal felismertük egymást. Találkoztam a öccsével is, akit legutóbb óvodásként láttam. Ma egy ősz hajú férfi, ő az egyik zenész a klubban. Elég összeszokott társaságnak tűntek a bent lévők, pláne az újonnan érkezők. Voltunk páran újak is, néhányan csak a könyv miatt érkeztek. Voltak, akik a könyvvel indultak is, de a többség megvárta a műsort. Tricepsz (Lantos László) és Mari pódiumbeszélgetésével, visszaemlékezésével kezdődött a program, majd színházi produkció következett mikro méretekben, annál mélyebb hatással. Az anyaság, betegség, anya halála nem egy vidám téma, de ez a köny erről szólt.

Ez az este szinte mindenben a két nap előtti program ellentéte volt, mégis elvarázsolt a hangulata.

Mindkét meghívást köszönöm, ilyen kedd-csütörtök után gazdagabban éltem meg az otthoni békés Karácsonyt!

 

 

 

Margitsziget

Két hullám közt

Az első hullám után újra kimerészkedtünk és városi sétákat terveztünk. Nem tudtuk, hogy az újabb megbetegedéshullámok miatt dugába dőlnek a tervek, de 2020 szeptembere még megengedett egy ” békebeli” sétát.

A város közepén, a Margitszigeten gyülekeztünk, a sokunk által szinte unalomig ismert helyszínen. Kb. 65 éve budapesti lakos vagyok, gyerekként, szülőként sokat jártunk a Szigetre, szerettük a szökőkutat, a gyönyörű parkot, játszóteret. Rendszeresen jártunk az uszodába és boldogan úsztunk ki télen, drukkoltunk az öttusacsapatnak, jártunk az Úttörőstadionban- évtizedes történetek- aggódtunk az árvíz idején. Nem hittem, hogy idegenvezetőnk sok újat tud mutatni ennyi év után. Tudott! Nem csak nekem, de több barátunknak rendkívüli élményben volt része.

Idézem tai chis társam, Juhász Judit beszámolóját:

„…A középkorban szerzetesrendek által benépesített szigeten ispotály, klastrom, korai leánynevelő létesült, Szent Margit élete itt zajlott, és halála után ereklyéi is jó ideig ide vonzották a zarándokokat. Ma már romokban látható a II. József által feloszlatott rend épülete, vagyonuk -a sziget- kincstári tulajdonba került, a mindenkori nádor használatába. Szerencsénkre József nádor és fia is magyarbarát volt, fákat telepítettek, az 1838-as árvíz pusztítása után feltöltötték a szigetet, később az É-i és a D-i angolkert francia stílusú parkká alakíttatott.

A megmaradt fekete fenyők társai a második világháború végén a pontonhidak anyagává lettek. Arany János tölgyfáinak egy része átköltözött a Fiumei úti temetőben lévő sírja mellé. A Palatinus strand mellett álló platán az első világháború idején kapott villámcsapást élt túl, úgy, hogy az akkori kertészek visszametszése után most hét hatalmas törzset növesztett és a Hét vezér fájának neveztetik.

Végigjártuk a Gróf Széchenyi István által szevezett evezős verseny céljából a sziget szállodái mellett a székely ezermester által tervezett Zenélő kútig terjedő utat, érintve a Japánkert hűsítő tavacskáit.

1905-ben a főváros hatalmas pénzért vásarolta meg a Habsburgoktól a szigetet  igaz a nádorok fejlesztettek is, nem sokkal később a nagyközönség részére is lehetővé vált a korzózás, kikapcsolódás. Legutóbb az Úszó világbajnoksagra hozta rendbe a főváros a Margitsziget létesítményeit.”

Karantén után korzózzunk!

Budapest, Budapest te csodás…

A Duna partján jártunk, kirándulós csapatunkkal újra megcsodáltuk a városunk egy jellegzetes együttesét, a pesti korzót.
Mindig ebben a városban voltam itthon, de mégis ma értettem meg a kiegyezés kori Pest életének ezt a pici szeletét- illetve ami megmaradt belőle. Vezetett sétával sok olyan dologba is bepillantást nyertünk, ami évtizedek óta a szemünk előtt állva is rejtve maradt eddig. A régi épületek képeivel kiegészítve a szállók, a kaszinó, biztosító társaságok történetéről hallhattunk történeteket. A történelem ezt a városrészt sem kímélte, és a modern szállók, a megújuló MAHART ház más-más hangulatot adnak a ma is impozáns partszakasznak, amit érdemes szemügyre venni a Lánchíd és Erzsébet híd között.
👀 Idegenvezetőnk az a dr.Csomós Nikolett volt, akivel évek óta járjuk a várost, és nagyon szeretjük a tudását, lelkesedését és azt a figyelmet, ahogy a „régebb óta fiatal” sétálók tempóját belekalkulálja a mindig tartalmas programokba! Jó, hogy újra tudtuk kezdeni ezeket a programokat, már nagyon hiányzott Niki és a tai chis csapat 😀.

Kirándulásaink lelkes szervezője, Judit nemcsak a közös program okozta örömét osztotta meg a csapattal, de az út során végig jegyzetelve, az ismereteket is. A szervezésért, adatgyűjtésért minden tiszteletem az övé, így nekünk többieknek csak élvezni kellett a sétát, beszámolóját szó szerint idézem:

„Csendesült a járvány, lassan visszatér az élet, bár nem a szokott mederbe, azonban nem is baj talán, ha néhány változás megmarad a jövőben is. Üdítő volt a pesti Duna part a turisták tömege nélkül, a Múzeumkert a kisgyermekes anyukákkal és gyermekeikkel. A szerda délelőtti tai chi-s gyakorlás pazar helyszínéről indultunk el a Lánchíd pesti hídfőjéhez, ahol Csomós Niki várt bennünket, hogy a szokott alapossággal ismertesse a szóban forgó terület történetét, épületeit. Szinte a szemünk előtt elevenedett meg a mai Vigadó téren megkapaszkodó pontonhíd –amit az áradás igen gyakran elvitt- helyébe épült stabil kőhíd kiépülése, a Lánchíd környezetének kialakulása, csodálatos paloták születése és szétbombázása, majd újraépülése. Sajnálatos az ebből élőknek, hogy kevés a turista, viszont tökéletesen hallottuk kihangosítás nélkül is a kávéházak, szállodák történetét, láttuk a bronz szobrokat, végigsétáltunk kényelmesen az árnyas fák alatt. Nekem a mai Vigadó tér ragadta meg leginkább a figyelmemet, a pontonhíd pénzbeszedő bódéjának lebontása után idekerült mulatóval, a korzóra telepített vas padok használata után szedett aprópénzből születő Buchwald családi vagyon története.  A szovjet megszállás után Molotov térnek nevezett terület közepére rakott obeliszk a tetején a repülőgép szoborral már szerepelt az emlékeimben. Ma egy csendesen csobogó szökőkút van a helyén szerencsére. A séta a Petőfi szobornál ért véget, valamikor majd folytatjuk itt a felújított ortodox székesegyháznál.”

Kultúra bezártság idején

Furcsa szerzet az ember! Koronavírus megjelenése előtt kialakult életünkre fárasztó szokásokat alakítottunk ki, és még mi nyugdíjasok is állandó időhiányban szenvedtünk, folyton rohantunk. Alig vártuk, hogy végre legyen itthon egy nyugodt óra, amikor nem kell ügyet intézni, orvosnál sorban ülni, üzletekben, metrón tolongni.

Egyszer csak ideért Kínából, amiről előtte csak a TV-ből láttunk némi ízelítőt, hittük is nem is a média rémhíreit. Egyből ránkszakadt a ” #maradjotthon, a moss kezet” időszak, amivel minden a visszájára fordult. Volt otthon sok-sok óra a szeretteink egy részével, amikor nem lehetett személyesen semmit intézni, sem orvoshoz menni… Aki tehette és nem akarta dacosan az ajánlottak ellenkezőjét csinálni, most is a szabadságjogokat emlegetve, az szépen otthon foglalta el magát, hogy ne fertőzzön senkit és ne is betegedjen meg. Ez pár napig kellemes volt, de a rémhíradót nézve, és az unokáktól elvágva egyre nehezebben ment békésen, jó lelkiállapotban. Leginkább a család többi része hiányzott, például a legfinomabb gyerekpuszik az unokáktól! Megvoltunk, de …. Két hónap után már nagyon hiányoztak a barátok, a szomszédok, sőt úgy tűnt, hogy sokan már az ellenségeik után is sóvárognak. Közösségi médiát olvasva meglepő volt, mennyire egymásnak ugrottak az emberek minden apróság miatt, a kommentekből látszott, mekkora a feszültség. Ezeket humorral, csokievéssel, mindenféle munkákba temetkezéssel fel lehetett rövidtávon oldani, de nem mindenki helyzetét könnyítette meg. Én általában szeretek olvasni, de most nem volt hozzá türelmem, de hangoskönyvet hallgattam, a konyhaszékek -időszerű- felújítása nem volt rossz terápia, de a legnagyobb segítség mégis az a rengeteg online program volt, amit az üzlettársak, és a tai chi csapat indított valamint egy-két erre szakosodott Facebook oldal hírdetett meg. Hangversenyek, színházi programok követték egymást, múzeumokban is „jártam”virtuálisan. Végignéztem a Hattyúk tavát berlini balettáncosok, a Padlást a néhai Kaszás Attila előadásában. A Tánc világnapján is élő közvetítésben élvezhettem végig a Csipkerózsika balett előadást, egyik angol sporttársam kéthetente élő koncerteket adott a karanténból. Ott tényleg vesztegzár volt, nem csak ajánlották, hogy aki teheti, maradjon otthon. Pici lakás szobájából gitározott négy különböző gitáron, szájharmonikával, énekkel kísérte magát, bemutatta a zenei cd-i anyagát. Nem volt profi stúdiója, vasalódeszka hátuljára ragasztott mobillal élő Fb live adást közvetített, mégis hihetetlen hangulatot produkált. Voltak csodálatos régi hangversenyek is, igazán el voltunk kényeztetve.

A héten nálunk már feloldották a korlátozásokat, így gondolom lassan vége lesz ennek az ingyenes kulturális cunaminak, amit egy idő után már nem is tudtam követni. Nagyon hálás vagyok ezekért a megosztásokért, ezidő alatt gyakrabban jutottam el színházba, mint előtte a békeidőben. A szokások múzeumi sétáink hiányoznak ugyan, de ezek az emberek akár élő karaténkoncerttel, akár a fantasztikus régiek megosztásával segítettek a járvány leküzdésében a lelkek gyógyításával. Biztosan segítettek saját magukon is, és ez így jó. Az egészséghez a test és a szellem jóléte is alapvető, remélem ezt felismerték, és minél többen alkalmazzák a továbbiakban is. Bízom benne, hogy a felfokozott közhangulat lecsillapítását is segíti majd a zene, a tánc és nem kell a járvány újabb fellángolása miatt megint ezt a távolságtartást erőltetni.

Reménykedem, de ha kell, használjuk újra és újra a kultúrát! Nem lehetne receptre felírni?

 

 

 

Jurtából, háborús övezetből a színpadra

Februárban részt vettem egy olyan programon, ahova már évek óta készülődtem. Három nap az üzlettársakkal, akik már messze nem csak a mentoraim, a kapcsolatunk sokkal inkább barátság. Hálás vagyok értük, egy kicsit miattuk is kirgiz asszony jurtából sikerszínpadra értjelentkeztem erre a képzésre. Voltak persze elvárásaim is, hiszen ez egy fizetős személyiségfejlesztő program, ahol sikeres emberek teszik közkinccsé a tudásukat, tapasztalataikat. Tanulni akartam, ezt meg is kaptam, ahogy elvártam.

Valamire azonban nem számítottam. Nemzetközi rendezvény volt, dán vendégelőadóval és nagyon sok keleti vendéggel. Látványra is színes volt a csapat; gyönyörű selyemkendők, kirgiz, kazah viseletek keveredtek öltönyös kosztümös, európai arcú üzletemberekkel. Ez a soknyelvű társaság olyan harmóniában nevetett, sírt, jegyzetelt és ünnepelt együtt csaknem három napig, hogy ennél jobban megrendezni sem lehetett volna. Itt nem kellett készülni, csak befogadni, de olyan hihetetlen élethelyzetek bontakoztak ki minden egyes beszélőnél, hogy nincs az a színházi rendező, aki ennyi mindent besüríthetett volna a darabjába. Nem voltak színészek, minden előadó saját történetével lépett a színpadra, épp ezért volt megismételhetetlen és felbecsülhetetlen a rendezvény. Péntek hajnalban indultunk Nyíregyházára és vasárnap délután vissza, az ebédszünetektől eltekintve a sportcsarnokban töltöttük a hétvégét. Hallhattuk, hogy gondolkodik egy ízig-vérig profi üzletember, hogy támogat ugandai gyerekeket egy másik, aki már régóta sikeres az üzleti életben, de abban is, hogy kell visszaadni egy HIV fertőzött kisfiú önbizalmát és egészségét. Hogyan lehet jobbá tenni 120 másik gyerek életét, megteremteni számukra a tanulás lehetőségét. Láttuk a példát, hogy hogyan kell adni.

Voltak sikeres előadók minden országból, turbánban, kendőben, öltönyben, volt köztük orvos, volt aki takarításból élt, mielőtt az üzlettel foglalkozni kezdett, volt akinek húsz éves üzlete van már, szerepelt olyan is, aki csak néhány éve kezdte. Mindegyikük sikeres volt, mindenki elmondta a történetét. Nem volt titok, azt illusztrálták, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára! Komoly ára.

Ukrán üzlettársunk sikerét ünnepeltük például szombat este. Nagy siker volt, vidáman, táncosokkal, jelmezben ment a színpadra, de ahogy elmesélte az útját a bántalmazó kapcsolatától addig, ahogy megélte a háborút a Krímben, nagyon megérintett mindannyiunkat. Cseh, orosz, kazah, kirgiz szlovák, magyar emberek együtt kacagtunk, sírtunk, figyeltünk, ünnepeltünk.

Kirgiz asszony elmesélte, hogy tíz éve dolgozik az üzletágunkban, jurtából indult és onnnan dolgozik a lányával együtt. Tíz éve minden rendezvényen, minden oktatáson részt vett egy kivétellel, amikor nagybeteg volt. Az üzlettársait is erre bíztatta, és ha valaki nem tudta, hogy jelenjen meg egy ilyen alkalmon, bátorította, hogy jegyet vegyen ne új ruhát. Most is egyszerű öltözetben turbánnal a fején állt a színpadon, miközben a hatvanadik születésnapját üzlettársaival, szponzorával Párizsban készülnek megünnepelni. Sikert lehet elérni ott is, ahol nem gazdagok az emberek, ahol nincs sok szomszéd a közelben, ahol nem magától értetődő az internet, de még a villany sem.

Sok embert ünnepeltünk, közben videóról megemlékeztünk egy csupa mosoly, csupa élet férfiről, akinek a legsikeresebbek közt van a helye, immár végleg, hiszen a mosolygós videó felvétele után néhány nappal autóbalesete volt. Az egész terem felállva, sírva gyászolta.

Inspiráló, felemelő, tömény rendezvény volt, olyan, mintha 5-10 színdarabot néztünk volna végig egyhuzamban egy meleg, baráti társaságban. Ezeket a darabokat az élet írta és írja folyamatosan.

Az egzotikus arcok, a néha komoly, máskor kacagó emberek együtt lélegeztek, együtt rezegtek. Alig várom, hogy újra legyen ilyen rendezvény, megyek! Már megvan a jegyem…

 

 

 

 

A vihar szemében, Szegeden-ahogy én láttam

2019. szeptember 9-ét nem felejtik el a szegediek egyhamar. Ritkán látott vihar tombolt a városban, és mi ott voltunk a közepében! Egy kellemes késő nyári hétfőnek indult kék éggel, távoli felhőkkel. Egyszer csak egy szupercella csapott le a városra, majd gyorsan elvonult.

Hétfőn-kedden Szegeden jártam. Baráti csapattal beszélgetős, városnézős bulit szerveztek a volt kollégáim. Megtiszteltetés volt, hogy engem is hívtak, holott már három éve csak lélekben vagyok velük.
Turisták voltunk, nézelődtünk, felültünk a városnéző kisvonatra… Élveztük a kellemes, nyárias időt, fényképeztük a gyönyörű épületeket és a belváros szökőkutas, hatalmas öreg fákkal teli parkját. Úgy terveztük, hogy a vonatozás után a majd parkban sétálunk, fagyizunk a világhírű cukrászdában a legendás Kárász utcában. Békés volt a város.
A Színháznál megállt a kisvonatunk egy piros lámpánál. Itt is fényképezni készültem, de miközben lentről végigtekintettem az épületen, hirtelen jött egy széllökés, amire felrebbent egy csapat madár. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy az épület teteje megemelkedik, s ekkor már a tető darabjait repítette az örjöngő szél! Egy pillanat alatt támadt fel a vihar, vitt mindent, amit elért. A tetődarabok, faágak, a hirtelen leszakadó esőcseppek pengékként vágtak be a vidám kis vonatkocsiba, az ég fekete volt a Tisza felett és örvénylő. Félelmetes volt.

A nyitott vonatkocsi oldalához szorosan becsomózva voltak kis műanyag függönyök- látszott, hogy ritkán volt szükség a kibontásukra, -ezeket sikerült valahogy behúzni, így egy pici védelmet nyújtottak, s szerencsénkre nagyobb darab nem repült felénk. A hídon a díszítő virágok közül voltak, amik cserepestől kirepültek a tartóból. Ijesztő és életveszélyes volt ez a vonatozás, de mivel egyre vadabb volt a szél és eső, tartottunk is attól, hogy vége szakad. Ijesztő volt, hogy mindjárt ki kell szállni és még védtelenebbül állni az úton. Végigmentünk! A program szerint körbeértünk a város nevezetes helyszínein. A teraszokról székek repültek, az építkezések palánkjai, kerítései kidőltek, mindenhol letört ágak, lámpaoszlopok hevertek az úton. A csodálatos téren, ahogy végül kiszálltunk ostromállapot fogadott. Mire odaértünk mentők, tűzoltók szirénáztak, a parkot elkerítették. Mint utóbb kiderült, több letörő faág, egy kidőlő fa több súlyos balesetet okozott, a villamospálya használhatatlanná vált, áramszünet is lett a város egyes részein.
Pillanatok alatt kezdődött, s a belvárosban talán egy óra alatt lezajlott az esővel együtt.

A kedd esti híradó szerint 112 km/órás széllel jött a szegedi vihar. Sok megbontott tetőt, törmelékkel borított utakat, komoly károkat hagyott maga után. A Színház és az egyik egyetemi épület teteje mellett sok kevésbé neves ház sérült meg, törött fákat és minden útszakaszon szétrepült utcabútorokat láttunk a természet tombolása után.
Társaságunk baj nélkül hazajutott, és kellemes időben, kerti sütéssel töltöttük az estét, gyönyörködtünk a szivárványban. Még mindig nem hittük el, amit láttunk, és hogy ebből az őrült viharból baj nélkül hazaértünk. Hálás vagyok, valaki odafentről nagyon vigyázott ránk, amikor röpködtek a tetődarabok, hatalmas ágak és virágcserepek!

A vihar kezdetén nem fényképeztem, mert a függönyt kellett kiszabadítani az igencsak szorosra csomózott helyzetéből, hogy megvédjük magunkat. Nem volt egyszerű mutatvány! Szerencsémre Bea, az egyik utitársam, készített néhány fotót a repülő tetődarabkákról és a szomorú végeredményről. Neki volt ehhez lélekjelenléte, így tudom illusztrálni ezt a visszaemlékezést, nekem nem jutott eszembe katasztrófa turistáskodni, csak lestem… Ilyent eddig csak TV-ben láttam, és látok egyre gyakrabban. Mi jön még?