Blog

Tai chi edzőtábor

Taoista tai chi társaság edzőtábora. Mit jelent ez?

A Társaság az alapítása óta Kanadából a világ rengeteg országába terjeszkedett,  igazi nemzetközi csapattá fejlődtünk. Az edzőink között vannak még néhányan, akik alapítónktól tanulták a mozdulatokat és megélték a közösségünk építésének minden mozzanatát. A Magyarországon megrendezett nemzetközi tábor szeptember utolsó hétvégéjén volt, 150 résztvevő jött el 9 országból. Edzőnk a spanyol Carmen is még Moy mester tanítványa volt. Ő is,  mint a tai chi tábor résztvevőinek jó része, nem törödve a betöltött nyugdíj korhatárral,  szünetet alig tartva végigdolgozta velünk a két napot. Teljesen természetes módon mozgatta minden tagját, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne fél lábon egyensúlyban lenni, órákon keresztül le fel hullámozva gyönyörű harmóniában mozogni. Bele sem merek gondolni, milyen stresszes, beteges és nehézkes mozgású voltam a negyvenes éveimben, és mennyivel könnyedebben megy ez mostanra. Carmentől persze még messze vagyok, de 40 éves gyakorlatával  nem tudok versenyezni. Fáradhatatlan volt,  végig mutatta, mondta mit hogyan kellene úgy csinálni, hogy az egészséges testmozgást szolgálja.

Valahogy meg lehet csinálni a mozdulatokat, de jól elvégezve, minden apró mozzanatot figyelembe véve nem egyszerű. Csiszolásuk évekig tart, de a ruganyos test visszanyerése megéri a komoly edzéseket.

Társaságunk edzőit a társaság neveli ki és akkreditálja, minden munkát önkéntesen végzünk, együtt dolgozunk minden eredményért. A logisztika, a tolmácsolás, az étkeztetés megoldása, a szervezés minden momentuma része az edzőtábornak, előre eltervezetten, de rugalmasan végeztük ezeket is. Magam a konyhán dolgoztam, így az ebédidőm nem pihenéssel telt, de edzésre épp visszaértünk. Vacsora szünetben másik csapat dolgozott, így beszélgetni, barátkozni is volt lehetőségem pl. a belga kislánnyal. Érdekes kérdéseket tett fel Magyarország kapcsán, azt hitte például, hogy más nyelvet beszélhetnek a keleti és nyugati országrészekben, hiszen náluk három hivatalos nyelv is van, pedig nem nagy területű az országuk. Elmondta, merre járt már Budapesten, mik a tervei mit szeretne megkóstolni még…

Érdekes volt kicsit bepillantani az ő kultúrájukba, iskolai nyelvoktatásukba. Beszéltem persze szlovák és soproni tai chisokkal, csepeli és újpesti társakkal is. Mi budapestiek sem mind ismerjük egymást. Vacsora után folytatódott az edzés, magyarázatot kaptunk a hogyanokról és alaposan ki is gyakoroltuk, amit csak lehetett. Este tíz órakor ért véget az elsö napunk. A szállón lakó társakat autókkal vitték haza, ez is meg volt szervezve…

A második nap délután ért véget a tábor, így volt egy kis idő világosban sétálni a környéken, ami a Kertészeti Egyetem gyönyörű botanikus kertje volt. Itt már végetértek a konyhai munkáim, fiúkból álló jórészt fiatal csapat vállalta az összepakolást, szállítást. Olyanok is jöttek néhányan segíteni, akik az edzőtáborban nem tudtak részvenni.

Csodálatos volt az öreg fák közt sétálni, bár alig álltam addigra a lábamon, némelyik fát meg is kellett ölelnem, a két napos társasági együttlét után egy kicsit jó volt egyedül lenni a fákkal.

Turista voltam helybeli létemre, és remekül éreztem magam. Az edzésen sok mozdulat most kapott értelmet, javítva a mozgásom, az egészségem. Sok jól szervezett önkéntes munka, és az öreg fák energiát sugárzó kertje rendbe tette a lelkem. Harmóniát. barátságot kaptam, hálás vagyok érte.

Keresztelő

Kisebbik unokám is megkeresztelték tegnap. Vegyes házasságban született, de a katolikus és református szertartások között nincsen áthidalhatatlan szakadék, ráadásul már másodszor éljük át az ünnepet ily módon, ezért már nem számítottunk különleges meglepetésre.

Két babát is kereszteltek a pici református imaházban, így az állandó helyi résztvevők mellett két népes család vett részt az eseményen. Meglepetésünkre közvetlenül a keresztelő pillanatai után a pap kihívta a vendéget, egy fiatal tiszteletes asszonyt. Ő is megáldotta mindkét babát, és ettől kezdve ő hírdette az igét. Olyan hittel és szenvedéllyel beszélt, hogy élmény volt hallgatni, pedig nem vidám dolgokról mesélt!

Nagydobrony egy Kárpátalján található kis település, innen jött Pesterzsébetre a tiszteletes asszony rövid látogatásra. Református gyermekotthont üzemeltetnek lányok számára. Árva, félárva, beteg és fogyatékos gyermekek kerülnek hozzájuk. A beszédet az otthonnal kapcsolatos történetekkel fűszerezte, belegondolni is fájdalmas volt, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük.

A szertartás befejezése, az énekek és Himnusz után még visszahívták a vendéget, hogy mostmár igehírdetéstől függetlenül mesélhessen a gyermekotthonról, az életükről. Mi felnőttek egy hihetetlenül intenzív, őszinte, szenvedélyes beszédet hallhattunk, olyan csupaszív embert ismerhettünk meg, akit estig tudtam volna hallgatni. A gyerekek persze egy idő után nyűglődni kezdtek, nem mese volt, nem is nekik szólt ez a rész, és véget is ért a maga rendje szerint, de óriási élményt nyújtott.

Hoztam haza gondolatokat, anyaországi magyarként kicsit szégyenkezve amiatt, ahogy ők ott élnek, és ahogy mi itt gondolkodunk róluk. Azóta is azon gondolkodom, hogyan tudnék én is segíteni rajtuk. Megérdemlik.

 

Beszélgetni kell

Alapvető udvariassági fomuláink vannak: “hogy vagy, köszönöm, jól”. Ezekkel egészen jól eléldegélünk anélkül, hogy belegondolnánk, mi is hangzott el. Emberek élnek, dolgoznak együtt napi szinten úgy, hogy szinte soha nem beszélnek egymással ezek nélkül az üres mondatok nélkül. Ennél is rosszabb, ha még az udvariasság is hiányzik, baj, ha ezt észre sem vesszük már.

Ma megadatott, hogy olyan emberrel beszélhettem, akit az érdekelt, hogy tényleg hogy érzem magam a bőrömben, mi okoz örömet és mi az a pont, ahol elakadok.

Régi igazság, hogy szakemberhez kell fordulni, ha valamihez nem értünk. Az autószerelőt, a gázszerelőt hívjuk ha baj van, az életünket viszont többnyire egyedül próbáljuk megoldani. Sokszor hasonlítjuk magunkat a többi emberhez, és ahhoz képest jól vagyunk, de ha igazán túl akarunk lépni a mai önmagunkon, fejlődni, tanulni, változni kell. Nem mindegy persze, hogy milyen irányban, milyen alapértékek mentén. Olvashatunk személyiség fejlesztő könyveket, akár Bibliát vagy szépirodalmat, mindegyik hozzátesz valamit ahhoz, hogy látjuk a világot. A könyvek értéket közvetítenek, mindenkinek szóló alap értékeket. Ebből vajon mi az, ami személyesen nekünk szól? Honnan tudhatom én a saját életem kisebb nagyobb gondjait megoldani? Már az  sem biztos, hogy észreveszem-e ha valami nem az igazi.

Annyi panasz, annyi tragédia zajlik az orrunk előtt, hogy örülünk, ha nagy baj nincs, a félig tele pohár elve alapján reméljük, hogy rendben van az életünk. Jó is, ha a kis dolgoknak is tudunk örülni, boldogabb aki minden helyzetben megtalálja a szépet, az örömöt. Ennek ellenére maradhat egy hiányérzet, amit magunknak sem vallunk be.

Ha kivételesen olyan emberrel sikerül beszélgetni, aki tud úgy hallgatni és olyan kérdéseket feltenni, amilyenekkel “belát” a szőnyeg alá söpört gondok közé, óriási élmény. Ma egy coach vendége voltam. Felszínesen eddig is ismertük egymást, de most azért ültünk le, hogy profi módon oldjuk meg az életem friss elakadását. Tudott úgy kérdezni, hogy más nézőpontból lássam magam ebben a helyzetben. Nem adott tanácsot, inkább rávezetett és kimondatott  velem olyan gondolatokat,  amiket előtte saját magamnak sem vallottam be.

Vannak területek,  amikkel az ember boldogan, könnyedén halad, van ami viszont idegen tőle. Vannak megkezdett dolgok, amikkel keserves együtt élni, valami más boldoggá tesz. Kell-e folytatni, mikor érdemes váltani, mennyire kell maximalistának lenni?

Az egy óra alatt szinte repült az idő, de sok napra való házi feladatot, azaz átgondolni valót hoztam haza. Szakember segített, profi megoldásokon gondolkodunk együtt -példákkal, játékkal- mellesleg hihetetlen élménnyel lettem gazdagabb. Előtte féltem attól, hogy kínos lesz majd és ki kell adnom magam, de remek dolog egy mély beszélgetés, és még jobb sok hazahozott gondolat. Személyre szabott és profi beszélgetés volt, örülök neki…

Memento park

Kun Béla emlékmű

Nyugdíjasként végre részt tudok venni olyan eseményeken, amelyek érdekelnek. A tai chi társaság minden hónapban szervez egy jó kis programot, szeptemberre a Mementó park meglátogatása volt a cél.  Múzeumok, várostörténeti séták után egy kicsit más programnak ígérkezett újra találkozni a fiatalkori életünk néhány pillanatával. Ennél is fontosabbnak tűnt, hogy gyerekeinknek is megmutathassunk néhány emléket, így kivételesen egy vasárnap délelőtti családi sétára készültünk. Előző este véget ért a nyár, viharokkal, szakadó esővel egy szempillantás alatt kitört az ősz kétségessé téve a kellemes szabadtéri programot. Szerencsénkre délelőtt kisütött a nap egy rövid időre, meglepetésünkre az idegenvezető hölgy azonnal esernyőkkel lepett meg minket, amikor mégis cseperészett egy kicsit.

A bejárat gigantikus építmény, hatalmas Lenin és Marx-Engels szobrokkal, vele szemben Sztálin csizmái az integető terasz tetején. Furcsa volt így viszontlátni a fiatalkori felvonulások díszleteit, emlékeztetve a múltra és kicsit idézőjelbe tenni a rendszerváltozáskor eltávolított emlékeket.

A park nem zsúfolt, őrzi a budapesti szobrokat, és szó szerint is teret ad az emlékezésnek és az alkotásuk idején ki nem mondott, de szimbólumokkal jól jelzett gondolatoknak. A szobrászok remek munkát végeztek, kár lett volna a politikai rendszer változása miatt a tárgyakat megsemmisíteni, keletkezési korukat megfelelően és általában művészi igénnyel dokumentálják. Korrekt korrajzot láthatunk gúnyolódás, szégyenkezés vagy nosztalgiázás nélkül. Mi, akik abban a környezetben nőttünk fel, szinte gyerekes kíváncsisággal találgattuk az egyes szobrok eredeti helyszíneit, és hallgattuk az idegenvezető hölgyet a szobrok történetéről, utóéletéről. Volt idő a sétaút párokon egyénileg is körbejárni az emlékeket, böngészni a nagyon neves művészek nevét illetve az eredeti helyszínt megjelölő régi utcaneveket.

Egyik kedvencem a Vérmezőről származó Kun Béla emlékmű. Gyerekkoromban a Vérmező Moszkva térhez közelebbi sarkát a Magyar Jakobinusoknak emléket állító kőkocka “díszítette”, később a gyerekeimmel is akörül  tologattam a babakocsit. Mostanra nem emlékeztem arra az emlékműre. A Mementó parkban derült ki, hogy a kőkocka helyére került hatalmas szoborcsoport már elköltözésünk után (1986)  került a térre. Varga Imre alkotása később annyira beivódott az emlékeimbe, hogy azt hittem, óvodás koromtól ez állt a park végében. Kortársként nem figyeltem fel a Kun Béla halálának 100. évfordulójára átadott sokalakos emlékmű felállítása körüli bonyodalmakra, és az emlékmű deheroizáló voltára. A tárlatvezetés mutatta meg, hogy mennyi jelentés és mennyi szín fér egy ilyen kompozícióba, arra is, hogy már a puha diktatúra végjátékának idején ez inkább egy “hősi emlékmű paródiája”. A Vérmezőn némileg robosztusabbnak tűnt a szoborcsoport a kockakövekből kialakított domb tetején, mint itt egy bokor felett lebegve, de érdemes volt utánanézni a történetének és a valaha volt Magyar Jakobinusok tere szobrainak.

A Memento Park több ilyen érdekességgel és látnivalóval szolgált a Felszabadulási emlékmű orosz katona szobrától az emberek szívéhez nőtt Osztapenkó szoborig, aki zászlóval integetve búcsúztatta a bécsi útra indulókat, vagy akár köszöntötte a Balatonról  hazaérkező utazókat.

A tér használata a végtelen és a politikai zsákutca érzésének tudatos alkalmazása a kulisszafalak építése ízléses emléket állít a kor szellemének, a Szoborpark bejárata előtti téren álló fa barakkok egyikében filmvetítést néztünk meg búcsúzóul a besúgók és ügynökök munkamódszereiről. Ez is kordokumentum, egy Belügyi oktatófilm sorozat volt. Semmi nosztalgikus érzés nem maradt bennem, -bár akkor voltam fiatal- de egyszer meg kellett nézni a történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt magunk mögött hagyott időszak relikviáit.

Sztálin csizmái alatt az integető teraszról lenézve valaha volt nagyjaink szemszögéből -magas betonmellvéd mögül- láthattuk milyen kicsi a téren vonulászó ember…

Hisztéria

Pici korban természetes jelenség a hisztizés. Ez az az időszak, amikor az emberke komoly öntudatra ébred, és rengeteg dolgot fel kell fedeznie a környezetéből. Mindenre kíváncsi, látszik a szemén, a mozdulatain, hogy ki kell próbálnia, meg kell tapasztalnia az egész világot. Hiába van saját játéka, apa fúrója, anya szabóollója sokkal izgalmasabbnak tűnik. Ezt persze még nem tudja elmondani, és végképp nem érti meg a szülők magyarázatát, miért nem szabad ezekkel játszani. Annyit lát a dologból, hogy megint nem tehet valamit, amit a fejébe vett. Mérges lesz, sír, toporzékol, egyszóval hisztizik. Szülő legyen a talpán, aki ezt jól tudja kezelni, pedig fontos lenne. Ahogy a gyerek megtanul jobban kommunikálni, fokozatosan abbamarad ez a fárasztó, de egyben nagyon aranyos időszak. Alternatívákkal, türelemmel és megértéssel el lehet jutni a hisztimentes viselkedésig. Ilyenkor már partner a gyerek és a gyerek-szülő kapcsolatban nem a másik legyőzése, hanem a kölcsönös előnyök keresése és a kompromisszum a megoldás. Ez óvodás korra kialakítható. Felnőttebb gyerekkel már komolyabban lehet tárgyalni, nemcsak kompromisszumra, de szinergiára készen, csapatban egymást erősítve lehet mindenki számára nyereség a végeredmény.

Ezt három gyerek felnevelése után tapasztalatból írom. Szerencsémre akkor még nem volt közösségi média. Ha kamaszokkal kellett vitatkozni, előfordult, hogy nem sikerült jól a mindenki számára nyerő megoldást megtalálni, a szép elméletet gyakorlatba átültetni. Volt, hogy kiabáltam valamelyikükkel, vagy duzzogott valamelyikünk, tehát időnként én is hisztiztem. Nem vagyok rá büszke,  de bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha mindig, minden kikerül a családból a netre, ha a saját felállított elveinkkel ellentétesen gondolkodó kamaszok is beszállnak a vitákba. Mi lett volna, ha idegen gyerekek, felnőttek hergelik a vita résztvevőit, ha olyanok is beleszólnak, akik számára semmi tétje, akik csak az egyik oldal álláspontját ismerik. Családon belül meg kellett oldani mindent, és ez meg is történt. Örülök, hogy egymást segítő, szerető családom van, és féltem az unokáim ettől a képernyő mögül arctalanul vagy akár álnéven kukkoló, mindenbe tét nélkül beleszóló, kéretlen tanácsot osztogató média kultúrától.

Nem értem néha, hogy hogy lesz a legártatlanabb posztból politikai vita, vagy egymás anyjának emlegetése. Mindenkinek joga van a saját szemszögéből látni a dolgokat, de miért kell megkérdőjelezni a józan ítélőképességét annak, aki másik csapatnak drukkol, vagy nem ismer fel egy virágzó bokrot?

Óvodás korra mindenki elég érett ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a véleményét. Szólásszabadság címszó alatt el is mondhatja, ha kérdezik, ha rá tartozik. Kulturáltan, felnőtt módra. Miért van a médiában minden miatt hisztéria? Miért hőbörgünk olyan dolgok miatt, amikről nincs is korrekt infónk? Tényleg felnőttünk?

Fel lehet tüzelni mindenkit, csak meg kell találni a “nyomógombját”, de ne felejtsük el, hogy inkább megoldásokat kell keresni. Egymásnak ugorhatunk bármi miatt, de előre visz?

Mikor lesznek újra “boldog békeidők”? Például most van?!

Kimehetek a kertbe játszani?

A kertek varázsa minden korosztályt elbűvölhet. Kisgyermek korban a létező legjobb játszóhely, kamaszként búvóhely, ahol lehet a barátokkal bandázni, világot megváltani, felnőtt korban a kikapcsolódás helyszíne, stresszoldás, családi, baráti találkozások helye.

Pici koromban és most újra nekem is megadatott ez a varázslat. Hatvan éve Budafokon éltünk, a család azon mulatott, hogy egyszer elveszek a kertben a magasra nőtt növények között, én pedig királylánynak éreztem magam a virágok közt. Pici voltam és persze nem tudtam, hogy az én tündérkertemnek mi volt az ára. Társbérletben élt a család, napi szintű csatákkal egy lehetetlen helyzetben. Cserékkel sikerült kiszabadulni onnan, de az önálló lakásunkhoz nem jutott kert. Földszinten laktunk, a három emelet miatt soha nem sütött az ablakunkba a nap, így nem maradtak meg anyu szobanövényes próbálkozásai sem.

Fiatalok nem értik már a társbérletet sem, azt is nehéz lehet elképzelni, hogy nem volt TV, nem volt internet, semmilyen telefon, esti programként beszélgettünk egymással, vagy elmentünk sétálni. A rádióból szólt a zene, hallgatás közben el tudtuk tervezni a programokat előre, hiszen élőszóban kellett mindent lebonyolítani. A rádióműsor befolyásolta, hogy sétálunk vagy otthon maradunk, és ha az időbe belefért a Vérmezőre, néha a Margit szigetre is elmentünk. Vasárnaponként Hűvösvölgybe villamosoztunk ki, vagy kirándultunk az Istenhegyi úton felsétálva az akkor még orgonabokros hegyoldalba.

Iskolás koromban vasárnaponként a Kéktúrát jártuk végig, legalábbis annak az Úttörő Kéktúrának nevezett, Budapestről elérhető szakaszát. Hétfőtől szombatig iskolában voltunk, amikor lehetett, a természetben, unatkozni soha nem volt idő.

Felnőttként igyekeztem a gyerekeimmel minél többet levegőn lenni, a kispesti lakótelepen ez annyiból egyszerűbb volt, hogy játszótér volt az ablakunk alatt. Jó időben itt zsibongott az aprónép reggeltől estig, és a házak közötti pici előkerteket társadalmi munkában együtt ültettük be, és gondoztuk. Itt már életben maradt a cserepes növény is, de az igazi csoda 50 éves korunkra következett be. Sikerült kitörni a panelból és megvettünk egy kicsi kertes házat. Azóta kapirgálunk a kertben, amikor csak lehetséges, vagy csak pihenünk. Munkába menet reggelenként az ébresztő kávét sokszor a teraszon ittam meg. Ez a reggeli ötperces kikapcsolódás olyan volt, mintha nyaralásból mentem volna vissza a nagyon stresszes hétköznapokba. A kert egészségesen tartja a lelket és a testet is. Nemcsak a pici veteményesben megtermő néhány fej saláta, feketeribiszke vagy paradicsom, hanem a néhány virág, és a kert lakói is. Van egy kutyus, tavaly rozsdafarkú család költözött az eresz alá, időnként boldogan fedezzük fel, hogy a kutya vacsoramaradékát sündisznó dézsmálja…

Minden évszakban szeretek legalább egy kicsit kimenni, és mostanra unokákkal együtt is jó játszóhely a kert. Manapság a forró nyár zavar be a házba napközben, de nyugdíjasként is, óracsörgés nélkül is boldogan kelek hajnalban. Sok munka van, igen, de ez nem teher.

Kora reggel még friss a levegő, nem zavar a kánikula, még kimehetek a kertbe játszani!

Neoprén ruha

Csodáltam az úszókat az Európabajnokságon, drukkoltam érmekért, szerencsés futamokért, túlélésért. Büszke voltam a nyíltvízi úszóinkra, és teljesen természetesnek tűnt, hogy neoprén ruhában a hideg vízhez öltöztek. Első nap teljesen meglepett, hogy ez nekik új dolog, és nyűg a viselése.

Eszembe juttatott egy nyaralást Skóciában. Pár éve történt. Társasággal utaztunk, és a biztonság kedvéért vittünk fürdőruhát is, bár nem igazán hittük, hogy bemerészkedünk majd a hideg vízbe. Csapatunk két fiatalja azért reménykedett, és próbált megoldást keresni. Megkérdezték a házinénit, hol lehet a közelben neoprén ruhát bérelni, hogy úszhassanak, ha jó lenne az idő. Június volt.

Nekem logikusnak tűnt a kérdés. Háziasszonyunk úgy meglepődött, hogy alig akarta megérteni a mit szeretnénk.

“Bérelni? Nem szokás. Neoprén ruhája mindenkinek kell, hogy legyen. A gyerekeknek is vesznek, pici koruktól kezdve. Akkor mennek úszni, amikor szeretnének, nem kell lesni, hogy milyen az idő.”

Hát erre nem gondoltunk előtte, de láttunk boldogan pancsoló kisgyerekeket olyan időben, amikor mi pulóvert vettünk fel. Furcsa volt, de megértettem azt a mondást, hogy nincs rossz idő, csak nem megfelelően öltözött ember.

Csak nézek és élvezem

Szeretem a sportcsatornákat. Azt is írhattam volna -és az is igaz lenne- haragszom a sportcsatornákra!

Mindenki másnak drukkol, minden embert más kapcsol ki, vagy éppen más hoz lázba. Az Olimpia ritka csoda, ezért mindig öröm, ha valamelyik kedvenc sportágamban nemzetközi versenyt rendeznek. Kedvenc szinte minden, a focit kivéve. Azért a világbajnokságot én is figyeltem, de egyébként haragszom, amikor szinte minden adón csak footballmeccset lehet nézni élőben.

Ehhez képest az utóbbi napokban csak kapkodom a fejem. Európa bajnokságok több sportágban egyszerre. Az úszásra készültem lélekben, a sajtó is tele volt esély latolgatásokkal és pletykákkal, de a többi sportágról alig esett szó.

Tornában, atlétikában pályakerékpárban számomra új emberek tűntek fel, csodák történtek és drámák zajlottak le a szemem előtt. Nyílt vizi úszást életemben harmadszor láttam. Aranyérmek születtek és nemcsak a nagyesélyesek előre jósolható győzelmeiből, de néha tizenéves atlétáktól, vagy hosszú évek óta a pályán levő eddig pechesnek tűnő versenyzőktől is.

Magyar sikereknek örülhettünk, meglepetés eredményeket láthattunk. Kemény, munkával, családi eseményekkel teli hét közben ez a versenysorozat a TV elé szögezett. Főzni, dolgozni lehet sportnézés közben is, még  többszörös ujjelvágás árán is. Óriási élmény volt ez igy, és köszönöm az élményt és gratulálok mindenkinek, aki legyőzte önmagát! Sokan voltak, soha nem felejtek el bizonyos pillanatokat.

Frida Kahlo kiállítás

Nagyméretű plakáton a művésznő portréja. egyszerre mexikói és keresztény jelképpel

A kiállítás bejáratánál Frida Kahlo képe fogadja a látogatókat

A tai chi társaság nyugdíjasaként a délelőtti edzést követően múzeumba mentünk. A budai várhegyen alig hallottunk magyar szót, turisták hömpölyögtek a városban, a Galériában is meglepően sok látogató volt.

Frida Kahlo mexikói festőművész életéről sok ellentmondásos információ kering, ráadásul civilként nem könnyű megítélni egy XX. századi művész munkásságát. Még nem teltek el a klasszikusokat már megmérő sőt ‘beárazó’ évszázadok, viszont sokkal több, néha deheroizáló dokumentum érhető el róluk, emiatt is a festészetre kíváncsian vártuk az előre lekötött tárletvezetést. A múzeum szerencsénkre olyan elhivatott vezetőt biztosított számunkra, aki a festőnő életéről, a történelmi háttérről és a kiállított művekről is részletes és élvezetes előadást tartott. Segítségével érthetővé váltak azok az testi és lelki tényezők, amik ezt a különleges embert motiválták és kívülállóként nem egyszerűen értelmezhető képeit életre hívták. Többször tapasztaltam, hogy csoportos látogatásokon milyen sokat jelent egy felkészült idegenvezető. Egyénileg végignézve, elolvasgatva a kiállított anyagot sok korrekt információval gazdagszik a látogató, ámde az összefüggéseket és a feliratokra nem férő további adatokat is elmesélő tárlatvezetők élettel töltik meg a kiállított anyagot. Ma is így történt, Szakértő segítséggel gyakorlatilag a semmiből az ember megértéséig juttatott el minket, ránk bízva a festmények megítélését. Ma már úgy látom, hogy az érdekesség, vagy a múló divatok által időnként felkapott máskor elfelejtett festő itt látott , sőt az el nem hozott de elmondás alapján valamennyire mégis megismert műveit nemcsak műalkotásként hanem a festőnő lelkének kivetüléseként is érdemes volt megnézni. Nem csak néhány képpel, de egy különleges emberrel ismerkedhettünk meg ma.

 

 

In memoriam Szepesi György

Elment a magyar sportriporterek atyja, 96 évesen. Ha belegondolok, nincs ebben túl sok meglepetés, előbb utóbb mindannyiunk élete véget ér.  Viszont Szepesi György tartalmas élet végén, úgy ment el, hogy olyan nyomot hagyott maga után, amilyenről mindannyian álmodhatunk.

Engem hogyan érint mindez? Felidézi a gyerekkorom. TV nem volt nálunk, a három emeletes bérházban is csak néhány, de minden vasárnap hallgattuk a “Körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről” című műsort. Az egész ház hallgatta… Nagyon sok meccs zajlott egy időben, több riporter közvetített hosszú percekig, még több tudósító tájékoztatott időnként a többi helyszínről.

Kislány voltam, nem voltam képben az egyes csapatok kapcsán, drukkoltam annak, amelyiknek az anyu, vagy annak, amelyiket a kedvenc riporter bácsim közvetített. Szepesi György hangját, lelkesedését, sportszeretetét gyerekként is, rádión keresztül is imádtam, miatta hallgattam sportot. Köszönöm szépen Neki, hogy a sportot megszerettem, azóta is követem.

Isten nyugosztalja Gyuri bácsi!