Blog

Frida Kahlo kiállítás

Nagyméretű plakáton a művésznő portréja. egyszerre mexikói és keresztény jelképpel

A kiállítás bejáratánál Frida Kahlo képe fogadja a látogatókat

A tai chi társaság nyugdíjasaként a délelőtti edzést követően múzeumba mentünk. A budai várhegyen alig hallottunk magyar szót, turisták hömpölyögtek a városban, a Galériában is meglepően sok látogató volt.

Frida Kahlo mexikói festőművész életéről sok ellentmondásos információ kering, ráadásul civilként nem könnyű megítélni egy XX. századi művész munkásságát. Még nem teltek el a klasszikusokat már megmérő sőt ‘beárazó’ évszázadok, viszont sokkal több, néha deheroizáló dokumentum érhető el róluk, emiatt is a festészetre kíváncsian vártuk az előre lekötött tárletvezetést. A múzeum szerencsénkre olyan elhivatott vezetőt biztosított számunkra, aki a festőnő életéről, a történelmi háttérről és a kiállított művekről is részletes és élvezetes előadást tartott. Segítségével érthetővé váltak azok az testi és lelki tényezők, amik ezt a különleges embert motiválták és kívülállóként nem egyszerűen értelmezhető képeit életre hívták. Többször tapasztaltam, hogy csoportos látogatásokon milyen sokat jelent egy felkészült idegenvezető. Egyénileg végignézve, elolvasgatva a kiállított anyagot sok korrekt információval gazdagszik a látogató, ámde az összefüggéseket és a feliratokra nem férő további adatokat is elmesélő tárlatvezetők élettel töltik meg a kiállított anyagot. Ma is így történt, Szakértő segítséggel gyakorlatilag a semmiből az ember megértéséig juttatott el minket, ránk bízva a festmények megítélését. Ma már úgy látom, hogy az érdekesség, vagy a múló divatok által időnként felkapott máskor elfelejtett festő itt látott , sőt az el nem hozott de elmondás alapján valamennyire mégis megismert műveit nemcsak műalkotásként hanem a festőnő lelkének kivetüléseként is érdemes volt megnézni. Nem csak néhány képpel, de egy különleges emberrel ismerkedhettünk meg ma.

 

 

In memoriam Szepesi György

Elment a magyar sportriporterek atyja, 96 évesen. Ha belegondolok, nincs ebben túl sok meglepetés, előbb utóbb mindannyiunk élete véget ér.  Viszont Szepesi György tartalmas élet végén, úgy ment el, hogy olyan nyomot hagyott maga után, amilyenről mindannyian álmodhatunk.

Engem hogyan érint mindez? Felidézi a gyerekkorom. TV nem volt nálunk, a három emeletes bérházban is csak néhány, de minden vasárnap hallgattuk a “Körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről” című műsort. Az egész ház hallgatta… Nagyon sok meccs zajlott egy időben, több riporter közvetített hosszú percekig, még több tudósító tájékoztatott időnként a többi helyszínről.

Kislány voltam, nem voltam képben az egyes csapatok kapcsán, drukkoltam annak, amelyiknek az anyu, vagy annak, amelyiket a kedvenc riporter bácsim közvetített. Szepesi György hangját, lelkesedését, sportszeretetét gyerekként is, rádión keresztül is imádtam, miatta hallgattam sportot. Köszönöm szépen Neki, hogy a sportot megszerettem, azóta is követem.

Isten nyugosztalja Gyuri bácsi!

Tragédia és kisebb drámák a Touron

Mit jelent ez a kerékpár verseny? Mindenkinek mást. A leghíresebb három hetes verseny, ahol annyiféle a taktika, ahány csapat, minden nap más, minden versenyző más erőnléti állapotban, más motivációval áll oda versenyezni. A sokéves történet ellenére változnak az útvonalak, az időjárási körülmények, változatos a táj.

Nyugdíjasként szerencsére már megválaszthatom, hogy mikor és mennyit szeretnék dolgozni, mikor pihenni, így van lehetőség figyelemmel kísérni a Tour televíziós közvetítését. Nem vagyok a sportág szakértője, hiszen évekig csak a hétvégi napokba tudtam bepillantani, nem ismerem fel a sportolókat és a csapatok mezeit, mégis izgalommal követek végig minen egyes versenynapot, amikor csak sikerül. Hihetetlen izgalmas végignézni, hogyan alakul ki egy szökés, hogy dolgozik együtt egy jól működó csapat, milyen hihetetlen sportemberi küzdelmek zajlanak le a szemünk előtt. Ha lehetőségem lenne, biztosan kinn állnék az útpadkán, de TV nézőként sokkal több mindent láthatok, hallhatok. A helyszíni szurkolásnak nyilván felejthetetlen a hangulata, de így több az impulzus!

A közvetítés során az egész versenynapot végigkövetjük, miközben motorról és helikopterről Franciaország csodálatos tájait mutatják. A műsorvezetők a bringasport szákértői, de a sportérték mellett az adott tájegység múltjáról, gasztronómiájáról, a mutatott kastélyok, várak történelméről és a környék legendáiról egyaránt beszámolnak. A műsor általában, könnyed hangvételű, de időnként drámai.

A mai szakasz például nagyon hosszú volt, sík területről indulva kisebb emelkedők után három hegyen vezetett keresztül. A magas hegyek megmászása nagyon látványosan mutatja a versenyzők közti különbségeket, ezzel szemben a lejtmenetek életveszélyesek és ennek megfeleően látványosak. A történet mesélés részeként hosszas megemlékezést hallhattunk a huszonhárom év előtti tragédiáról, éppen amikor a versenyt vezető, szökésben lévő versenyző gyakorlatilag ugyanazon a lejtőn elvétett egy kanyart. Sikerült ugyan valamelyest lefékeznie a kőfal előtt, ami annyira volt elég, hogy átrepüljön a falon, és nem a fejét verte be, mint néhai versenytársa. A fal mögött nem látszott, hogy csak lejtő, vagy szakadék van, csak annyi látszott, hogy a versenyző eltűnt mögötte.

Néhány perccel később sikerült kamerával visszatérni a helyszínre, és megnyugodhattunk, hogy ezúttal nem történt tragédia. Gilbert már a kőfalon ült, néhány segítő próbálta ”összekaparni”és visszaadni a kerékpárját. Melepetésemre visszaült, és visszatért a versenybe. Megkapta a ”legagresszívebb versenyző” címet a mai napra. Tisztelet a sportembernek, aki szemmel láthatólag lábra állni nem nagyon tudott, de visszaült és visszatért a versenybe. Az utolsó szökés is bukást hozott a lejtőn, de a drámai bukások mellett felemelő szakaszgyőzelem, spanyolországi kiruccanás, könnygázas tüntetés is volt a mai szakaszon.

Ez már a harmadik hét, a Pireneusokban járunk, csak egy sima, bár hosszú szakasz volt…

Utolsó hét a Body kiállításon


Egy május végi csütörtöki tai chi edzés után együtt átsétáltunk a Király utcába, hogy az előre bejelentett időpontban megnézzük a kiállítast. A természettudományos kíváncsiság mellett, többekben némi aggodalom is motoszkált, hiszen itt mégiscsak valaha volt emberi lények testét nézhettük meg. Minden bejelentkezett csoportot egy medikus vezetett végig a bemutatón, de egyéni érdeklődők is voltak saját tempóban nézelődve, vagy valamelyik vezetőhöz csatlakozva.

Mindjárt az elején tisztázva az esetleges jogi aggályokat és a testek preparálásának módját, egy rövid orvostörténeti részben áttekintettünk az őskori koponyalékeléstől napjainking néhány fontos mérföldkövet. Dokumentumok és furcsa, vagy félelmetesnek tűnő orvosi eszközök vártak az első teremben.

A következő termektől kezdve tematikusan külön láthattuk az egyes szervrendszereket. A csontrendszerrel kezdve, majd az izom, az ideg, a keringési, emésztési rendszer, a légzőszervek, a húgyúti és reproduktív szervrendszerek anatómiáját mutatta be vezetőnk, néha tudományosabb, néha érthetőbb kifejezésekkel. Lehetőségünk volt visszakérdezni, megérteni és megcsodálni a részleteket. Külön terem foglalkozott a magzati fejlődéssel, és rendellenességekkel.
A preparátumok nagyon kreatív módon és jó ízléssel voltak elhelyezve, tai chi szemlélettel is megfigyeltük az ellazításra váró izületek méretét és formáját.

A kiállítás az egészség nevelésre is nagy súly fektetett. Az egészséges és a megfeketedett dohányos tüdő közti jól látható különbségek, néhány rákfajta, de akár a hasi zsírpárnák látványa mind erősíti az életmódváltással kapcsolatos elhatározásokat.

Lehetőség volt kipróbálni az emlő vizsgálatot illetve az újraélesztést is.

A kiállítás amellett, hogy profi módon megmutatta az emberi test csodáját, újra elgondolkodtatott a saját felelősségünkről az egészségünk megóvásában.

Sajnos fotózni nem volt lehetőségem így képet nem tudok csatolni.
www.bodykiallitas.hu oldalon van néhány kép, de június 30-ig a kiállítás még megtekinthető. Ez volt a terv, azóta meghosszabbították a nyitvatartást még egy hónappal! Sajnos vasárnap véget fog érni.

Amikor megnéztük, még voltak olyan terveim, hogy visszamegyek a csapat nélkül is, és saját szemlélődő tempómban újra végignézem az egészet. Utolsó hét, egyre kevesebb esély, de még reménykedem, hogy sikerül…

Kerteljünk!


  Van egy kiskertünk Kispesten. Azt is írhattam volna, hogy családi ház kertecskével, ám ez inkább házas kert. A pici kert a legfontosabb lakrész. Miért mondom el mindezt? Van, akinek ez a természetes, nekem a mai napig inkább csodaszámba megy.

Rövid távon meghatározó, hogyan indul az ember élete, de meg lehet és érdemes is megküzdeni a körülményekkel. Budafokon születtem, a háborút követő időszakban természetes módon társbárletben lakott a család. Egy épen maradt családi ház két szobájában mi heten, a harmadik szobában egy másik család. Konyha, kamra, kert közös.

Innen sikerült csereberével kimenekülni a  súrlódások elöl.  A Déli pályaudvar közelében álló három emeletes ház szoba konyhás lakásában nőttem fel az udvar sarkában, ahova soha nem jutott le a napfény. Más kilátás nem lévén ide született a két nagyobb gyerekem is. Fiatal munkavállalóként önállósodni nem volt keretünk. Kert, friss levegő nem lévén a parkban töltöttünk a lehető legtöbb időt. Emellett több műszakos munka és túlmunkák árán sikerült továbbmenni egy emeleti egy szobás lakásba, majd innen a lakótelepre. A kisebbik fiam már ide érkezett. Hihetetlen luxus volt a pici alapterület ellenére például a fürdőszoba, folyó melegvízzel! A szobák ablakaiban szobanövények nőttek, a konyhaablakban paradicsomot palántáztam. Itt töltöttünk húsz évet, és nem éreztük rosszul magunkat, de ott volt valahol mélyre eltemetve egy álom, később egy cél. Jó lenne egy kertecske! Persze nem mindegy, hogy hol, hiszen itt volt anyám, a munkahelyünk, a gyerekeink iskolái. Itt születtem, még budai lakosként kispesti középiskolába jártam, a lakótelepre szinte hazajöttem.

Ötven éves lettem, mire úgy alakult, hogy megvehettünk itt Kispesten egy igatlant. A kert pici volt, de a hely csendes, békés. Csak nekünk volt drága, hiszen a pici telken öreg házikók álltak. Egy egy szoba, pirinyó konyha, WC az udvaron…  Dolgozói kölcsönökkel megvehettük és nekiálltunk felújítani, átépíteni. Azóta is építkezünk, amit lehetett saját kezűleg oldottunk meg, de itt lakunk, és amit nem győzök csodálni, az a kert.

Nem nagy, de sikerült úgy felosztani, hogy van kicsi vetemény, apró pihenőrész. Van hely hintának, homokozónak, van egy kutyus is, így az unokám úgy tud kinn játszani, ahogy azt annak idején szerettem volna a gyerekeim számára biztosítani. A veteményes részen néhány tő paradicsom, padlizsán, feketeribizke bokor és egres nő többek között. Nem látja el a családot, de más íze van, mint az üzletből származónak. Olyan jó néha leszedni valami saját terményt, ősz végén elmenteni a zöldparadicsomot savanyúságnak, időnként saját sóskát főzni ebédre.

Nyári estéken szeretek kinn elüldögélni és nézni az éppen virágzó csodákat, áthívni néha a szomszédokat, vagy a nagycsaládot egy kis sütögetésre. Nyáron jó vendégeket várni a kertnek hála.

Szeretem a vele járó munkát is, kapálok, gyomlálok metszek. Szeretem a tél végi, tavaszi munkákat is, a nyári kertben kapirgálást, az egész évi tervezést, A kertben nem lehet sürgetni a dolgokat, a kert türelemre tanít. Jó az is, ahogy a férjem is megtalálta a saját örömét ebben a feladatban. Virágokkal nem foglalkozik, de a fű és a sövény az ő asztala, jobb, ha rájuk sem nézek!

Hálás vagyok, hogy ez így megadatott, és nem cserélnék senkinek a cicomás, medencés palotájával, sem a kertész által hibátlanul megalkotott csodakertjével. Ez a mi életünk eredménye.

Kell egy csapat!

Eljött a nyugdíjazás ideje. Igyekeztem rendben hagyni a dolgaimat, átadni minden tudást, apróbb nagyobb trükköt és tiszta lelkiismerettel lezárni az életem egyik meghatározó szakaszát. Azóta néha belátogatok, szeretettel fogadnak, de már nem mindenben vagyok képben, amikor együtt beszélgetünk kerti sütés vagy kávézás során. Már nem is kell értenem. Sok mindenen változtattak és jól tették. A feladatok nem hiányoznak, az emberek viszont igen.

Itthon vagyok. Családom, kertem, kutyám van. Megszületett a második unokám. Most sem unatkozom, de kell egy csapat!

Már munka mellett is éreztem, hogy a feladatok bármennyire is kitöltik az időmet, de nem töltik ki az életemet. Tennem kell az egészségemért, a családomért, a harmóniáért, ami nélkül az emberi lélek elsorvad. Kerestem az utam, és sok mindent találtam. Időhiányban nem könnyű ez az útkeresés, de meg kellett tapasztalnom, hogy ha az életemen jó irányba akarok bármit változtatni, nekem magamnak kell jobbá válnom. Tudni kell kilépni a komforzónából, keményen dolgozni, de tudni kell lazítani, játszani, pihenni is. Boldog nyugdíjas vagyok, mert időben megalapoztam azokat a feladatokat, amik ma az életem részét képezik, így része lehetek azoknak a csapatoknak akikhez ma tartozom, ahol tanulok, dolgozom, mozgok és akikkel segítjük egymást.

Kell legálább egy csapat!

 

VB döntő napja nagymama szemmel

Mostanában Oroszországra figyelnek a sportszeretők. Nem csak a foci szerelmeseit szegezi a képernyő elé, a nagy eseményt családok és ritkábban meccset nézők is sokan figyelik, még én is.

A döntő napjára az illúziók nagyrészt elvesztek, a meglepetések folyamatosan sokkolták a hozzáértőket,  miközben mi, kalandvágyók drukkoltunk akár a legkisebb múltú csapatnak is. Jó volt velük álmodni, a szurkolóik egzotikus ruháit, szokásait figyelni és még a fotelből sportolók is megfogalmaztak néhány szabálymódosítást, ami érdekesebbé, még látványosabbá tehetné a meccseket. Jó öreg sportág, amit az angoloktól úgy megtanult a világ, hogy ők mostanra örülhetnek a negyedik helynek. Sportkommentátorok sorolják a hibáikat. Szerintem nekünk nem lesajnálni, inkább tisztelni és irígyelni kellene őket és tanulni tőlük.

Picit hasonló a helyzet, mint ahogy a vizilabdával, vívással jártunk. Szomorú, hogy a többi sportágat mi magunk sem kísérjük annyi figyelemmel, mint amennyit megérdemelne. Foci VB idején Wimbledonban a világ legnagyobb teniszezői csodás mérkőzéseket játszanak, a Tour már egy hete zajlik, atléták versenyeznek, úszóink remekeltek, kerekesszékes vívóink sok érmet hoztak haza.  Sok mindent kihagytam a felsorolásból, de a lényeg, tisztelet a sportért mindent feláldozóknak, akik  öregbítik a hírünket a világban. Lányaink elkezdték a vizilabda Eb versenyeit, de a legnagyobb öröm a tegnap esti VB döntő volt.

Izgalmas, szinte végig szoros remek meccsen világbajnok lett a kézilabdás lányok húsz év alatti csapata. Minden mérkőzést nyerve hatalmas hittel játszottak és a döntőben is nyertek. Fantasztikus este volt. Gratulálok a lányoknak az eredményhez és ahhoz is, ahogy a magam fajta fotelsportolókkal is újra megszerettették a kézilabdát. Köszönöm.

Július 13 Nagymamák Világnapja

Péntek 13 félni kell tőle? Nem gondolom.

Családunkban 13. szerencsés napnak bizonyult eddig, legalábbis sok jó dolog történt 13. napon. Férjem szülei 13-án esküdtek annó, és mi magunk is még 1976-ban. Ma is együtt vagyunk boldog nagyszülők.

Első munkahelyemen is 13-án kezdtem dolgozni, innen is mentem nyugdíjba 40 év múltán. Hűséges típus vagyok…

Szerencsémre nyugdíjas koromra nagymama lehettem.  Péntek 13-át babázással töltöttem. Nagyobbik unokám lassan 3 éves lesz, és hiába neveltem fel három gyereket, mindig meglep, hogy milyen sokat fejlődik, mennyi mindent megtanul az alatt a pár nap alatt, amióta nem találkoztunk. Milán nagy legény már, épít, mesél, örökmozgó, csibész.

Pici öccse két hónapos, evés és sírás mellett már kezd nézelődni, mosolyogni, és már van, amikor majdnem átalussza az éjszakát, de még igazán pirinyó baba. Pici, pelyhes puha kis szeretetcsomag.

Nem lehet betelni velük, a változással, az ígérettel, amit ezek az apróságok jelentenek. Hálás vagyok értük.

Gödörben

Bosszantó dolgok történnek időnként…

Drukkolok a kukásoknak. Pénteken szoktak jönni, múlt héten minden rendben ment.
Miután elmentek, családom indult volna nagybevásárlásra, de közben ideért a szomszéd építkezésére szánt anyaggal egy teherautó. Be akart farolni a kapujukhoz, de az út beszakadt alatta épp előttünk.


Természetesen a vezető azonnal hivta a főnökét, segitséget kérve. Jött is egy fiatal kollégája, de semmi szerszám nem volt nála. Mi is kiszaladtunk a ház elé, igy legalább egy lapátot tudtunk kölcsönözni a mentéshez. A kis teherautóra átlapátolták a sódert, áttették a cementet. A kis teherkocsi többször fordulva átszállitotta a rakományt az épitkezéshez, így a nagy kocsit már ki lehetett emelni a gödörből.
Az itt maradt úthiba miatt intézkedett a szállító főnöke, és meg is várta, amíg az út karbantartók megérkeznek. Persze péntek délben már nem álltak neki komolyabb munkának, de a terelést jelző korlátot kitették. Nem világít, de ha szemből rávilágítanak, látszik. Reméltük, hogy hétfőig megteszi.
Maga a gödör úgy van bekerítve, ahogy az építkezésen talált anyagokkal éppen sikerült, de látszik, hogy az aszfalt maradéka alatt is gödör van, a próbaképpen beledugott lapát nyelestől eltűnt benne. Egész héten hiába vártunk a javitásra, és nagyobb eső is volt egy éjszaka, igy a még meglévő aszfalt alatt tovább nöhet az üreg. 
Szerencsére kisebb autók járnak erre általában, így a héten nem volt baj. Ma újra várom a kukásokat és drukkolok nekik. 

Eltelt egy esztendő azóta. Az Önkormányzatnál augusztusban érdeklődtem, hogy mikorra tervezik a javítást, hát októberre meg is ígérték. Kicsit távolinak tűnt, de türelmes voltam, vártam. Karácsonykor még nem értek ide, és az első hóesés jótékonyan befedte az utcánkat elcsúfító mélyedést. Gondosan takarítgattuk a környékét, visszaállítottuk, kitámasztottuk a viharokban rendszeresen eldőlő jelzőlámpást, ami persze soha nem világított.

Egy februári szombat délután egyszer csak megjelent egy csapat. Szépen körbevágták a törött aszfaltot és elmentek. A következő héten betömték az alapgödröt, és két nap múlva látszólag befejezték a hiba elhárítást. A fagyos idő, vagy az ötperces ráfordított idő lehetett az oka, nem tudom, de a rászórt kátrány granulátum jellegű felületből nem sikerült szilárd burkolatot varázsolni. Valószínúleg le kellett volna döngölni rendesen, de mivel ez nem történt meg, az alapról szanaszét görgő felület maradt utánuk. Egy darabig reménykedtem, hogy majd a kocsik súlya összefogja, de csak szemét és gödör maradt utánuk. Újabb levélírásba került, hogy összelapátolják a rögöket, és az évfordulóra rendesen leaszfaltozzák a felületet. Kis szépséghibával, de végre készen van, és két hét után a sittet is sikerült elvinni. Remélem, nem szakad be ismét, és nem értem, hogy miért nem hatékonyabb egyszer jól megoldani, mind háromszor félig…

Március 15, ünnep

Amióta az “eszemet tudom” ünneplünk március idusán. Már óvodás koromban is színeztünk magyar zászlót, mondtunk versikét, élveztük a kicsit emelkedett hangulatú tavaszi napokat, de az iskolában kezdődött (volna) a tudatos szemlélet formálás.

1961-et írtunk, első tanítónénink egy tüneményes fiatal hölgy volt, mi voltunk az első osztálya a főiskola után. Sok mindenben nem volt még rutinja, de minden diák és szülő nagyon szerette. Mindent megtanított, amit kellett: betűvetés, számolás mellett olyan tantárgyunk is volt, hogy beszélgetés. Itt tanultunk az életről, erkölcsi és viselkedési normákról, az ünnepekről, a világ dolgairól. Akkor más ünnepeket tartott fontosnak a politika, de márciusban azért forradalomról, hazaszeretetről beszélgettünk. Nem volt hivatalos nemzeti ünnep, nekünk, diákoknak azt mondták, hogy ez csak az ifjúság ünnepe. Nem volt tanítás, de a szülők dolgoztak, így a napköziben vigyáztak ránk. Biztos, rajzoltunk kokárdát is…

Akkoriban év végi vizsgák voltak. Első osztályban ez igazi ünnepi alkalom volt. Az aprónép fehér blúzban feszített, az osztályteremben hátul körben ültek a szülők. Olyan volt, mint egy bemutató óra: számoltunk, olvasott mindenki hangosan (szótagolva), utána jött a kötetlenebb beszélgetés. Szülők hátul csendben somolyogtak…

Edit néni szegény feje feltette azt a kérdést is, hogy “ki tudja, mit ünneplünk március 15-én?” Kis csönd, picit gondolkodunk, aztán én jelenteztem. Nem szoktam, ha nem szólítottak, de erre nekem volt válaszom, a többiek meg nem szóltak…

– “Március 15-én van a nagymamám születésnapja”!

Edit néni picit zavarba jött, mentő kérdéseket tett fel, aztán meg is válaszolta, hátul kuncogtak a vendégek, én meg nem értettem miért!

Ezután gyorsan végetért a bemutató óra, persze mindenki sikeresen levizsgázott.

Drága Edit néni! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szülők előtt, és valószínű, hogy erre a történetre már csak én emlékszem. Nagy-nagy szeretettel minden márciusban.