Blog

Kerteljünk!


  Van egy kiskertünk Kispesten. Azt is írhattam volna, hogy családi ház kertecskével, ám ez inkább házas kert. A pici kert a legfontosabb lakrész. Miért mondom el mindezt? Van, akinek ez a természetes, nekem a mai napig inkább csodaszámba megy.

Rövid távon meghatározó, hogyan indul az ember élete, de meg lehet és érdemes is megküzdeni a körülményekkel. Budafokon születtem, a háborút követő időszakban természetes módon társbárletben lakott a család. Egy épen maradt családi ház két szobájában mi heten, a harmadik szobában egy másik család. Konyha, kamra, kert közös.

Innen sikerült csereberével kimenekülni a  súrlódások elöl.  A Déli pályaudvar közelében álló három emeletes ház szoba konyhás lakásában nőttem fel az udvar sarkában, ahova soha nem jutott le a napfény. Más kilátás nem lévén ide született a két nagyobb gyerekem is. Fiatal munkavállalóként önállósodni nem volt keretünk. Kert, friss levegő nem lévén a parkban töltöttünk a lehető legtöbb időt. Emellett több műszakos munka és túlmunkák árán sikerült továbbmenni egy emeleti egy szobás lakásba, majd innen a lakótelepre. A kisebbik fiam már ide érkezett. Hihetetlen luxus volt a pici alapterület ellenére például a fürdőszoba, folyó melegvízzel! A szobák ablakaiban szobanövények nőttek, a konyhaablakban paradicsomot palántáztam. Itt töltöttünk húsz évet, és nem éreztük rosszul magunkat, de ott volt valahol mélyre eltemetve egy álom, később egy cél. Jó lenne egy kertecske! Persze nem mindegy, hogy hol, hiszen itt volt anyám, a munkahelyünk, a gyerekeink iskolái. Itt születtem, még budai lakosként kispesti középiskolába jártam, a lakótelepre szinte hazajöttem.

Ötven éves lettem, mire úgy alakult, hogy megvehettünk itt Kispesten egy igatlant. A kert pici volt, de a hely csendes, békés. Csak nekünk volt drága, hiszen a pici telken öreg házikók álltak. Egy egy szoba, pirinyó konyha, WC az udvaron…  Dolgozói kölcsönökkel megvehettük és nekiálltunk felújítani, átépíteni. Azóta is építkezünk, amit lehetett saját kezűleg oldottunk meg, de itt lakunk, és amit nem győzök csodálni, az a kert.

Nem nagy, de sikerült úgy felosztani, hogy van kicsi vetemény, apró pihenőrész. Van hely hintának, homokozónak, van egy kutyus is, így az unokám úgy tud kinn játszani, ahogy azt annak idején szerettem volna a gyerekeim számára biztosítani. A veteményes részen néhány tő paradicsom, padlizsán, feketeribizke bokor és egres nő többek között. Nem látja el a családot, de más íze van, mint az üzletből származónak. Olyan jó néha leszedni valami saját terményt, ősz végén elmenteni a zöldparadicsomot savanyúságnak, időnként saját sóskát főzni ebédre.

Nyári estéken szeretek kinn elüldögélni és nézni az éppen virágzó csodákat, áthívni néha a szomszédokat, vagy a nagycsaládot egy kis sütögetésre. Nyáron jó vendégeket várni a kertnek hála.

Szeretem a vele járó munkát is, kapálok, gyomlálok metszek. Szeretem a tél végi, tavaszi munkákat is, a nyári kertben kapirgálást, az egész évi tervezést, A kertben nem lehet sürgetni a dolgokat, a kert türelemre tanít. Jó az is, ahogy a férjem is megtalálta a saját örömét ebben a feladatban. Virágokkal nem foglalkozik, de a fű és a sövény az ő asztala, jobb, ha rájuk sem nézek!

Hálás vagyok, hogy ez így megadatott, és nem cserélnék senkinek a cicomás, medencés palotájával, sem a kertész által hibátlanul megalkotott csodakertjével. Ez a mi életünk eredménye.

Kell egy csapat!

Eljött a nyugdíjazás ideje. Igyekeztem rendben hagyni a dolgaimat, átadni minden tudást, apróbb nagyobb trükköt és tiszta lelkiismerettel lezárni az életem egyik meghatározó szakaszát. Azóta néha belátogatok, szeretettel fogadnak, de már nem mindenben vagyok képben, amikor együtt beszélgetünk kerti sütés vagy kávézás során. Már nem is kell értenem. Sok mindenen változtattak és jól tették. A feladatok nem hiányoznak, az emberek viszont igen.

Itthon vagyok. Családom, kertem, kutyám van. Megszületett a második unokám. Most sem unatkozom, de kell egy csapat!

Már munka mellett is éreztem, hogy a feladatok bármennyire is kitöltik az időmet, de nem töltik ki az életemet. Tennem kell az egészségemért, a családomért, a harmóniáért, ami nélkül az emberi lélek elsorvad. Kerestem az utam, és sok mindent találtam. Időhiányban nem könnyű ez az útkeresés, de meg kellett tapasztalnom, hogy ha az életemen jó irányba akarok bármit változtatni, nekem magamnak kell jobbá válnom. Tudni kell kilépni a komforzónából, keményen dolgozni, de tudni kell lazítani, játszani, pihenni is. Boldog nyugdíjas vagyok, mert időben megalapoztam azokat a feladatokat, amik ma az életem részét képezik, így része lehetek azoknak a csapatoknak akikhez ma tartozom, ahol tanulok, dolgozom, mozgok és akikkel segítjük egymást.

Kell legálább egy csapat!

 

VB döntő napja nagymama szemmel

Mostanában Oroszországra figyelnek a sportszeretők. Nem csak a foci szerelmeseit szegezi a képernyő elé, a nagy eseményt családok és ritkábban meccset nézők is sokan figyelik, még én is.

A döntő napjára az illúziók nagyrészt elvesztek, a meglepetések folyamatosan sokkolták a hozzáértőket,  miközben mi, kalandvágyók drukkoltunk akár a legkisebb múltú csapatnak is. Jó volt velük álmodni, a szurkolóik egzotikus ruháit, szokásait figyelni és még a fotelből sportolók is megfogalmaztak néhány szabálymódosítást, ami érdekesebbé, még látványosabbá tehetné a meccseket. Jó öreg sportág, amit az angoloktól úgy megtanult a világ, hogy ők mostanra örülhetnek a negyedik helynek. Sportkommentátorok sorolják a hibáikat. Szerintem nekünk nem lesajnálni, inkább tisztelni és irígyelni kellene őket és tanulni tőlük.

Picit hasonló a helyzet, mint ahogy a vizilabdával, vívással jártunk. Szomorú, hogy a többi sportágat mi magunk sem kísérjük annyi figyelemmel, mint amennyit megérdemelne. Foci VB idején Wimbledonban a világ legnagyobb teniszezői csodás mérkőzéseket játszanak, a Tour már egy hete zajlik, atléták versenyeznek, úszóink remekeltek, kerekesszékes vívóink sok érmet hoztak haza.  Sok mindent kihagytam a felsorolásból, de a lényeg, tisztelet a sportért mindent feláldozóknak, akik  öregbítik a hírünket a világban. Lányaink elkezdték a vizilabda Eb versenyeit, de a legnagyobb öröm a tegnap esti VB döntő volt.

Izgalmas, szinte végig szoros remek meccsen világbajnok lett a kézilabdás lányok húsz év alatti csapata. Minden mérkőzést nyerve hatalmas hittel játszottak és a döntőben is nyertek. Fantasztikus este volt. Gratulálok a lányoknak az eredményhez és ahhoz is, ahogy a magam fajta fotelsportolókkal is újra megszerettették a kézilabdát. Köszönöm.

Július 13 Nagymamák Világnapja

Péntek 13 félni kell tőle? Nem gondolom.

Családunkban 13. szerencsés napnak bizonyult eddig, legalábbis sok jó dolog történt 13. napon. Férjem szülei 13-án esküdtek annó, és mi magunk is még 1976-ban. Ma is együtt vagyunk boldog nagyszülők.

Első munkahelyemen is 13-án kezdtem dolgozni, innen is mentem nyugdíjba 40 év múltán. Hűséges típus vagyok…

Szerencsémre nyugdíjas koromra nagymama lehettem.  Péntek 13-át babázással töltöttem. Nagyobbik unokám lassan 3 éves lesz, és hiába neveltem fel három gyereket, mindig meglep, hogy milyen sokat fejlődik, mennyi mindent megtanul az alatt a pár nap alatt, amióta nem találkoztunk. Milán nagy legény már, épít, mesél, örökmozgó, csibész.

Pici öccse két hónapos, evés és sírás mellett már kezd nézelődni, mosolyogni, és már van, amikor majdnem átalussza az éjszakát, de még igazán pirinyó baba. Pici, pelyhes puha kis szeretetcsomag.

Nem lehet betelni velük, a változással, az ígérettel, amit ezek az apróságok jelentenek. Hálás vagyok értük.

Gödörben

Bosszantó dolgok történnek időnként…

Drukkolok a kukásoknak. Pénteken szoktak jönni, múlt héten minden rendben ment.
Miután elmentek, családom indult volna nagybevásárlásra, de közben ideért a szomszéd építkezésére szánt anyaggal egy teherautó. Be akart farolni a kapujukhoz, de az út beszakadt alatta épp előttünk.


Természetesen a vezető azonnal hivta a főnökét, segitséget kérve. Jött is egy fiatal kollégája, de semmi szerszám nem volt nála. Mi is kiszaladtunk a ház elé, igy legalább egy lapátot tudtunk kölcsönözni a mentéshez. A kis teherautóra átlapátolták a sódert, áttették a cementet. A kis teherkocsi többször fordulva átszállitotta a rakományt az épitkezéshez, így a nagy kocsit már ki lehetett emelni a gödörből.
Az itt maradt úthiba miatt intézkedett a szállító főnöke, és meg is várta, amíg az út karbantartók megérkeznek. Persze péntek délben már nem álltak neki komolyabb munkának, de a terelést jelző korlátot kitették. Nem világít, de ha szemből rávilágítanak, látszik. Reméltük, hogy hétfőig megteszi.
Maga a gödör úgy van bekerítve, ahogy az építkezésen talált anyagokkal éppen sikerült, de látszik, hogy az aszfalt maradéka alatt is gödör van, a próbaképpen beledugott lapát nyelestől eltűnt benne. Egész héten hiába vártunk a javitásra, és nagyobb eső is volt egy éjszaka, igy a még meglévő aszfalt alatt tovább nöhet az üreg. 
Szerencsére kisebb autók járnak erre általában, így a héten nem volt baj. Ma újra várom a kukásokat és drukkolok nekik. 

Eltelt egy esztendő azóta. Az Önkormányzatnál augusztusban érdeklődtem, hogy mikorra tervezik a javítást, hát októberre meg is ígérték. Kicsit távolinak tűnt, de türelmes voltam, vártam. Karácsonykor még nem értek ide, és az első hóesés jótékonyan befedte az utcánkat elcsúfító mélyedést. Gondosan takarítgattuk a környékét, visszaállítottuk, kitámasztottuk a viharokban rendszeresen eldőlő jelzőlámpást, ami persze soha nem világított.

Egy februári szombat délután egyszer csak megjelent egy csapat. Szépen körbevágták a törött aszfaltot és elmentek. A következő héten betömték az alapgödröt, és két nap múlva látszólag befejezték a hiba elhárítást. A fagyos idő, vagy az ötperces ráfordított idő lehetett az oka, nem tudom, de a rászórt kátrány granulátum jellegű felületből nem sikerült szilárd burkolatot varázsolni. Valószínúleg le kellett volna döngölni rendesen, de mivel ez nem történt meg, az alapról szanaszét görgő felület maradt utánuk. Egy darabig reménykedtem, hogy majd a kocsik súlya összefogja, de csak szemét és gödör maradt utánuk. Újabb levélírásba került, hogy összelapátolják a rögöket, és az évfordulóra rendesen leaszfaltozzák a felületet. Kis szépséghibával, de végre készen van, és két hét után a sittet is sikerült elvinni. Remélem, nem szakad be ismét, és nem értem, hogy miért nem hatékonyabb egyszer jól megoldani, mind háromszor félig…

Március 15, ünnep

Amióta az “eszemet tudom” ünneplünk március idusán. Már óvodás koromban is színeztünk magyar zászlót, mondtunk versikét, élveztük a kicsit emelkedett hangulatú tavaszi napokat, de az iskolában kezdődött (volna) a tudatos szemlélet formálás.

1961-et írtunk, első tanítónénink egy tüneményes fiatal hölgy volt, mi voltunk az első osztálya a főiskola után. Sok mindenben nem volt még rutinja, de minden diák és szülő nagyon szerette. Mindent megtanított, amit kellett: betűvetés, számolás mellett olyan tantárgyunk is volt, hogy beszélgetés. Itt tanultunk az életről, erkölcsi és viselkedési normákról, az ünnepekről, a világ dolgairól. Akkor más ünnepeket tartott fontosnak a politika, de márciusban azért forradalomról, hazaszeretetről beszélgettünk. Nem volt hivatalos nemzeti ünnep, nekünk, diákoknak azt mondták, hogy ez csak az ifjúság ünnepe. Nem volt tanítás, de a szülők dolgoztak, így a napköziben vigyáztak ránk. Biztos, rajzoltunk kokárdát is…

Akkoriban év végi vizsgák voltak. Első osztályban ez igazi ünnepi alkalom volt. Az aprónép fehér blúzban feszített, az osztályteremben hátul körben ültek a szülők. Olyan volt, mint egy bemutató óra: számoltunk, olvasott mindenki hangosan (szótagolva), utána jött a kötetlenebb beszélgetés. Szülők hátul csendben somolyogtak…

Edit néni szegény feje feltette azt a kérdést is, hogy “ki tudja, mit ünneplünk március 15-én?” Kis csönd, picit gondolkodunk, aztán én jelenteztem. Nem szoktam, ha nem szólítottak, de erre nekem volt válaszom, a többiek meg nem szóltak…

– “Március 15-én van a nagymamám születésnapja”!

Edit néni picit zavarba jött, mentő kérdéseket tett fel, aztán meg is válaszolta, hátul kuncogtak a vendégek, én meg nem értettem miért!

Ezután gyorsan végetért a bemutató óra, persze mindenki sikeresen levizsgázott.

Drága Edit néni! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szülők előtt, és valószínű, hogy erre a történetre már csak én emlékszem. Nagy-nagy szeretettel minden márciusban.

 

Malenkij robot emlékhely

Mi történt a II. világháború vége felé hazánkban? Mi történt azután? Miért és hova lett sok-sok ezer ember Magyarországról és miért nem lehetett ezekről az emberi sorsokról még beszélni sem?

Van egy légvédelmi óvóhely a Ferencvárosban, itt rendezték be az elhurcoltakra emlékező bemutatót.   Megtekintéséhez előzetes regisztráció, szervezés szükséges, de egyszer szembesülni kell ezekkel az eddig eltitkolt eseményekkel is. A csúnya betonkocka látszik már a villamosból is, ottjártunkkor derült ki számomra, hogy a pályaudvari emlékhely a Magyar Nemzeti Múzeum fenntartásában müködik, a kiállítást a téma avatott fiatal kutatója mutatja be. Tárgyi emlék viszonylag kevés maradt fenn, a falakon fotók, dokumentumok láthatók főként.

Megtudjuk, amit eddig legfeljebb sejtettünk, 1944. augusztus 23-i román átállást követően hazánkban nem mentek simán a szovjet hadsereg által eltervezett hadműveletek. Miután a Kárpátokban kiépített ” Árpád védelmi vonalon” a szovjetek -román segítséggel -átkeltek, menetből kellett volna bevenniük az országot és Budapestet, ehelyett a háború harmadik legnagyobb csatáját vívták meg itt. Budapest véres ostroma 102 napig tartott, ami nagyon nem illett a szovjet tervekbe. Malinovszkij marsall, magyarázandó a bizonyítványt, a ténylegesnél jóval nagyobb ellenálló hadseregről küldött jelentést. Százezer hadifoglyot kellett a hazugság bizonyítékaként a szovjet táborokba küldeni. A leigázott országból összeszedtek minden egyenruhást, rendőrt, postást, Beszkárt dolgozót, az utcán összeterelt -halott német katona ruhába bújtatott- civil férfit és nőt… A polgári lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, az utcán begyűjtött embereket vagonokba terelték és elvitték 3-4 napi kis munkára, hogy a veszteségeket szenvedett Szovjetúnió újjáépítését segítsék. Ebből átlag 3-5 év kényszermunka lett valamelyik GULÁG, vagy GUPVI munkatáborban.

A GULÁG-ok hírét Szolzsenyicintől már hallottuk, a GUVPI-n raboskodó civilek és hadifoglyok esetében a bírósági tárgyalás látszatával sem törődtek, az elhurcoltak nyilvántartására sem sokat adtak. Hazakerülésük után nemhogy kárpótlásra nem volt esély, beszélni sem lehetett a történtekről. Volt olyan ember aki nem hallgatott, őt újra visszavitték…

A gyerekeiket sem vették fel egyetemre 1966-ig, munkát is alig kaptak hazatérésük után az emberek. 1990 után voltak a kárpótlásra törekvések, nem sok sikerrel. Dokumentumok hiányoznak, a tanuk lassan elhalnak.

Ma, amikor azonnal értesülünk a családtagok és világvégi események híreiről, el sem tudjuk képzelni a szélpostát. Az útközben elkapott és vagonba zárt emberek a náluk található bármilyen papírfecnire írtak a családjuknak, hogy ne várják őket haza, és ezt a vonat ablakából kidobálták. A megcímzett kis papírokat az arra járók bevitték a Postára.

Ezeket a leveleket a Posta ingyen kivitte a megadott címre, láttunk ilyen leveleket a kiállításon.

Mintegy 1 millió magyar ember volt érintett ebben, és a harmaduk nem élte túl a megpróbáltatásokat…

Ideje volt 2017-ben megnyitni a kiállítást, és emlékezni ezekre az időkre. A tai chi senior csapat szervezte ezt a látogatást, mi nyugdíjasok is hallottunk itt új történetet. Sok mindent tudtunk már vagy sejtettünk eddig is. Megrendültünk mégis, mi, akik akkor születtünk, amikor a felszabadító hősökről szólt az iskolai tananyag. Szívszorító volt belegondolni, mit éreztek a szüleink, amikor velünk ezekről a dolgokról úgy kellett beszélgetniük, hogy nehogy valami ellentmondás legyen, nehogy bajt csináljunk az egyébként egészséges gyermeki kíváncsisággal.

Forrázás, égés


Egy augusztusi este történései 2018-ból

Tegnap este minden másképp történt, mint ahogy terveztem. Dolgoztam a reggel leszedett uborkákkal, közben lestem  a TV műsort. A győri lányok BEK döntőt nyertek! Végig fej-fej mellett, izgalmas meccsen hosszabbításban sikerült megnyerni a meccset. Véletlenül kapcsoltam erre az adóra de óriási izgalommal figyeltem végig a mérkőzést. Mire az uborka felöntőlevéhez értem, azon gondolkodtam, vajon miért vártam annyira az esti focimeccset, amikor a kézis lányoktól egy óra alatt 50 gólt lehet látni. Nem vagyok oda a fociért, de nézni akartam, hiszen mégiscsak egy magyar csapat próbált játékban maradni, hátha csoda történik a fiúkkal is…

Házimunka közben általában  megy valami unaloműző műsor, eddig ebből soha nem volt semmi gondom. Tegnap viszont a forró vizes fazékkal a kezemben megbotlottam, és magamra öntöttem a lé egy részét. Szerencsére nem dobtam el mindet, csak visszatettem a tűzhelyre, de a bal kezem be kellett tenni a folyóvíz alá. Hosszú percekig hűtöttem, és senkinek nem kívánom, amit közben éreztem. Erre a kezemre fröccsent a legtöbb forró lé, fájt annyira, hogy a többi kisebb égéssel ne törődjek.

Szerencsémre volt itthon használható állapotban levő ALOE FIRST, és még tartalék flaska is. A folyóvizes hűtés után ráfújtam egy réteget, ami azonnal csillapította a fájdalmat kb. 80%-kal. Örültem is kb. fél percig, de fájt újra. Azonnal fújtam újra és újra. Félpercenként, percenként később egyre ritkábban, és családi segítségként kaptam mélyhűtött babot is borogatás gyanánt. Mondanom sem kell, milyen éjszakám volt. Fújam, fájtam, borogattam. Fájdalomcsillapítót nem akartam bevenni, amíg nem feltétlenül szükséges, de Firsttel, borogatással aludni is sikerült, ha megszakításokkal is.

Reggelre örömmel láttam, hogy fennmaradt a bőröm. Nem hólyagosodott fel a kezem -a másik karomon és a lábamon azért lett egy-egy pötty-csak viszket és picit feldagadt a kézfejem. Kicsit piros a bőröm, de már nem fáj, és néha fújnom kell. Bár újra kellett tervezni az esti és mai programot, szerencsésen túl vagyok egy csúnya forrázáson.

A forrázás nyomai

Másnap reggel már nem éreztem fájdalmat, csak kicsit húzódott a bőr, ezért fújtam továbbra is, és aloe vera zöld krémmel kenegettem. Picit hámlott kb. két héttel később, de addigra már egészséges új bőr volt alatta.

Tanulás

Az élethosszig tartó tanulás ma már alapvető elvárás.

Az interneten mindenféle témában meg lehet találni jóval több információt, mint amennyi annak idején elég volt egy szakma elsajátításához. Az állandó változást könnyebb is így nyomon követni, mint a hagyományos iskolában tanulással. Ez a bőség ugyanakkor hatalmas zürzavart és egymásnak ellentmondó adatokat, tanácsokat eredményezhet. Ma ahhoz kell az igazi tudás, hogy ebből az áradatból ki kell tudni válogatni a releváns, használható és a helyzethez illő igazságokat. Nagyon fontos, hogy kitől tanulunk, milyen előéletű vezető, akit egy-egy témában követni szeretnénk, ki az, aki számunkra hiteles. Emiatt ma is szükség van képzésekre, könyvekre, ma is hallgatunk a bölcsekre, prédikátorokra.

Ennek fényében olvasom John Maxwell könyveit, hallgatom Pál Feri előadását, amikor csak lehetőségem van rá, Paul Martinelli két hetes kurzusát végighallgattam és TED beszédeket is hallgatok időnként. Mindezt az internetes kurzusok, minikurzusok mellé. Természetesen a szépirodalom sem marad ki, de azt nem tanulásnak tekintem, bár tanít minden jó vers, regény…

Nyugdíjas vagyok, fizikailag nem bírok már annyit, hogy végig a kertben dolgozzak, és gyakrabban menjek edzésre. Időnként le kell ülni. TV sorozatokat kellene néznem, vagy a szomszéddal pletykálni? Inkább olvasok, tanulok. Én így pihenek.