Karantén után korzózzunk!

Budapest, Budapest te csodás…

A Duna partján jártunk, kirándulós csapatunkkal újra megcsodáltuk a városunk egy jellegzetes együttesét, a pesti korzót.
Mindig ebben a városban voltam itthon, de mégis ma értettem meg a kiegyezés kori Pest életének ezt a pici szeletét- illetve ami megmaradt belőle. Vezetett sétával sok olyan dologba is bepillantást nyertünk, ami évtizedek óta a szemünk előtt állva is rejtve maradt eddig. A régi épületek képeivel kiegészítve a szállók, a kaszinó, biztosító társaságok történetéről hallhattunk történeteket. A történelem ezt a városrészt sem kímélte, és a modern szállók, a megújuló MAHART ház más-más hangulatot adnak a ma is impozáns partszakasznak, amit érdemes szemügyre venni a Lánchíd és Erzsébet híd között.
👀 Idegenvezetőnk az a dr.Csomós Nikolett volt, akivel évek óta járjuk a várost, és nagyon szeretjük a tudását, lelkesedését és azt a figyelmet, ahogy a “régebb óta fiatal” sétálók tempóját belekalkulálja a mindig tartalmas programokba! Jó, hogy újra tudtuk kezdeni ezeket a programokat, már nagyon hiányzott Niki és a tai chis csapat 😀.

Kirándulásaink lelkes szervezője, Judit nemcsak a közös program okozta örömét osztotta meg a csapattal, de az út során végig jegyzetelve, az ismereteket is. A szervezésért, adatgyűjtésért minden tiszteletem az övé, így nekünk többieknek csak élvezni kellett a sétát, beszámolóját szó szerint idézem:

“Csendesült a járvány, lassan visszatér az élet, bár nem a szokott mederbe, azonban nem is baj talán, ha néhány változás megmarad a jövőben is. Üdítő volt a pesti Duna part a turisták tömege nélkül, a Múzeumkert a kisgyermekes anyukákkal és gyermekeikkel. A szerda délelőtti tai chi-s gyakorlás pazar helyszínéről indultunk el a Lánchíd pesti hídfőjéhez, ahol Csomós Niki várt bennünket, hogy a szokott alapossággal ismertesse a szóban forgó terület történetét, épületeit. Szinte a szemünk előtt elevenedett meg a mai Vigadó téren megkapaszkodó pontonhíd –amit az áradás igen gyakran elvitt- helyébe épült stabil kőhíd kiépülése, a Lánchíd környezetének kialakulása, csodálatos paloták születése és szétbombázása, majd újraépülése. Sajnálatos az ebből élőknek, hogy kevés a turista, viszont tökéletesen hallottuk kihangosítás nélkül is a kávéházak, szállodák történetét, láttuk a bronz szobrokat, végigsétáltunk kényelmesen az árnyas fák alatt. Nekem a mai Vigadó tér ragadta meg leginkább a figyelmemet, a pontonhíd pénzbeszedő bódéjának lebontása után idekerült mulatóval, a korzóra telepített vas padok használata után szedett aprópénzből születő Buchwald családi vagyon története.  A szovjet megszállás után Molotov térnek nevezett terület közepére rakott obeliszk a tetején a repülőgép szoborral már szerepelt az emlékeimben. Ma egy csendesen csobogó szökőkút van a helyén szerencsére. A séta a Petőfi szobornál ért véget, valamikor majd folytatjuk itt a felújított ortodox székesegyháznál.”

Kultúra bezártság idején

Furcsa szerzet az ember! Koronavírus megjelenése előtt kialakult életünkre fárasztó szokásokat alakítottunk ki, és még mi nyugdíjasok is állandó időhiányban szenvedtünk, folyton rohantunk. Alig vártuk, hogy végre legyen itthon egy nyugodt óra, amikor nem kell ügyet intézni, orvosnál sorban ülni, üzletekben, metrón tolongni.

Egyszer csak ideért Kínából, amiről előtte csak a TV-ből láttunk némi ízelítőt, hittük is nem is a média rémhíreit. Egyből ránkszakadt a ” #maradjotthon, a moss kezet” időszak, amivel minden a visszájára fordult. Volt otthon sok-sok óra a szeretteink egy részével, amikor nem lehetett személyesen semmit intézni, sem orvoshoz menni… Aki tehette és nem akarta dacosan az ajánlottak ellenkezőjét csinálni, most is a szabadságjogokat emlegetve, az szépen otthon foglalta el magát, hogy ne fertőzzön senkit és ne is betegedjen meg. Ez pár napig kellemes volt, de a rémhíradót nézve, és az unokáktól elvágva egyre nehezebben ment békésen, jó lelkiállapotban. Leginkább a család többi része hiányzott, például a legfinomabb gyerekpuszik az unokáktól! Megvoltunk, de …. Két hónap után már nagyon hiányoztak a barátok, a szomszédok, sőt úgy tűnt, hogy sokan már az ellenségeik után is sóvárognak. Közösségi médiát olvasva meglepő volt, mennyire egymásnak ugrottak az emberek minden apróság miatt, a kommentekből látszott, mekkora a feszültség. Ezeket humorral, csokievéssel, mindenféle munkákba temetkezéssel fel lehetett rövidtávon oldani, de nem mindenki helyzetét könnyítette meg. Én általában szeretek olvasni, de most nem volt hozzá türelmem, de hangoskönyvet hallgattam, a konyhaszékek -időszerű- felújítása nem volt rossz terápia, de a legnagyobb segítség mégis az a rengeteg online program volt, amit az üzlettársak, és a tai chi csapat indított valamint egy-két erre szakosodott Facebook oldal hírdetett meg. Hangversenyek, színházi programok követték egymást, múzeumokban is “jártam”virtuálisan. Végignéztem a Hattyúk tavát berlini balettáncosok, a Padlást a néhai Kaszás Attila előadásában. A Tánc világnapján is élő közvetítésben élvezhettem végig a Csipkerózsika balett előadást, egyik angol sporttársam kéthetente élő koncerteket adott a karanténból. Ott tényleg vesztegzár volt, nem csak ajánlották, hogy aki teheti, maradjon otthon. Pici lakás szobájából gitározott négy különböző gitáron, szájharmonikával, énekkel kísérte magát, bemutatta a zenei cd-i anyagát. Nem volt profi stúdiója, vasalódeszka hátuljára ragasztott mobillal élő Fb live adást közvetített, mégis hihetetlen hangulatot produkált. Voltak csodálatos régi hangversenyek is, igazán el voltunk kényeztetve.

A héten nálunk már feloldották a korlátozásokat, így gondolom lassan vége lesz ennek az ingyenes kulturális cunaminak, amit egy idő után már nem is tudtam követni. Nagyon hálás vagyok ezekért a megosztásokért, ezidő alatt gyakrabban jutottam el színházba, mint előtte a békeidőben. A szokások múzeumi sétáink hiányoznak ugyan, de ezek az emberek akár élő karaténkoncerttel, akár a fantasztikus régiek megosztásával segítettek a járvány leküzdésében a lelkek gyógyításával. Biztosan segítettek saját magukon is, és ez így jó. Az egészséghez a test és a szellem jóléte is alapvető, remélem ezt felismerték, és minél többen alkalmazzák a továbbiakban is. Bízom benne, hogy a felfokozott közhangulat lecsillapítását is segíti majd a zene, a tánc és nem kell a járvány újabb fellángolása miatt megint ezt a távolságtartást erőltetni.

Reménykedem, de ha kell, használjuk újra és újra a kultúrát! Nem lehetne receptre felírni?

 

 

 

A vihar szemében, Szegeden-ahogy én láttam

2019. szeptember 9-ét nem felejtik el a szegediek egyhamar. Ritkán látott vihar tombolt a városban, és mi ott voltunk a közepében! Egy kellemes késő nyári hétfőnek indult kék éggel, távoli felhőkkel. Egyszer csak egy szupercella csapott le a városra, majd gyorsan elvonult.

Hétfőn-kedden Szegeden jártam. Baráti csapattal beszélgetős, városnézős bulit szerveztek a volt kollégáim. Megtiszteltetés volt, hogy engem is hívtak, holott már három éve csak lélekben vagyok velük.
Turisták voltunk, nézelődtünk, felültünk a városnéző kisvonatra… Élveztük a kellemes, nyárias időt, fényképeztük a gyönyörű épületeket és a belváros szökőkutas, hatalmas öreg fákkal teli parkját. Úgy terveztük, hogy a vonatozás után a majd parkban sétálunk, fagyizunk a világhírű cukrászdában a legendás Kárász utcában. Békés volt a város.
A Színháznál megállt a kisvonatunk egy piros lámpánál. Itt is fényképezni készültem, de miközben lentről végigtekintettem az épületen, hirtelen jött egy széllökés, amire felrebbent egy csapat madár. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy az épület teteje megemelkedik, s ekkor már a tető darabjait repítette az örjöngő szél! Egy pillanat alatt támadt fel a vihar, vitt mindent, amit elért. A tetődarabok, faágak, a hirtelen leszakadó esőcseppek pengékként vágtak be a vidám kis vonatkocsiba, az ég fekete volt a Tisza felett és örvénylő. Félelmetes volt.

A nyitott vonatkocsi oldalához szorosan becsomózva voltak kis műanyag függönyök- látszott, hogy ritkán volt szükség a kibontásukra, -ezeket sikerült valahogy behúzni, így egy pici védelmet nyújtottak, s szerencsénkre nagyobb darab nem repült felénk. A hídon a díszítő virágok közül voltak, amik cserepestől kirepültek a tartóból. Ijesztő és életveszélyes volt ez a vonatozás, de mivel egyre vadabb volt a szél és eső, tartottunk is attól, hogy vége szakad. Ijesztő volt, hogy mindjárt ki kell szállni és még védtelenebbül állni az úton. Végigmentünk! A program szerint körbeértünk a város nevezetes helyszínein. A teraszokról székek repültek, az építkezések palánkjai, kerítései kidőltek, mindenhol letört ágak, lámpaoszlopok hevertek az úton. A csodálatos téren, ahogy végül kiszálltunk ostromállapot fogadott. Mire odaértünk mentők, tűzoltók szirénáztak, a parkot elkerítették. Mint utóbb kiderült, több letörő faág, egy kidőlő fa több súlyos balesetet okozott, a villamospálya használhatatlanná vált, áramszünet is lett a város egyes részein.
Pillanatok alatt kezdődött, s a belvárosban talán egy óra alatt lezajlott az esővel együtt.

A kedd esti híradó szerint 112 km/órás széllel jött a szegedi vihar. Sok megbontott tetőt, törmelékkel borított utakat, komoly károkat hagyott maga után. A Színház és az egyik egyetemi épület teteje mellett sok kevésbé neves ház sérült meg, törött fákat és minden útszakaszon szétrepült utcabútorokat láttunk a természet tombolása után.
Társaságunk baj nélkül hazajutott, és kellemes időben, kerti sütéssel töltöttük az estét, gyönyörködtünk a szivárványban. Még mindig nem hittük el, amit láttunk, és hogy ebből az őrült viharból baj nélkül hazaértünk. Hálás vagyok, valaki odafentről nagyon vigyázott ránk, amikor röpködtek a tetődarabok, hatalmas ágak és virágcserepek!

A vihar kezdetén nem fényképeztem, mert a függönyt kellett kiszabadítani az igencsak szorosra csomózott helyzetéből, hogy megvédjük magunkat. Nem volt egyszerű mutatvány! Szerencsémre Bea, az egyik utitársam, készített néhány fotót a repülő tetődarabkákról és a szomorú végeredményről. Neki volt ehhez lélekjelenléte, így tudom illusztrálni ezt a visszaemlékezést, nekem nem jutott eszembe katasztrófa turistáskodni, csak lestem… Ilyent eddig csak TV-ben láttam, és látok egyre gyakrabban. Mi jön még?

Gödör

Egy év kellett ennek a nem túl nagy gödörnek a rendbehozásához. 2018 júniusában szakadt be az út, aminek a javítását októberre ígérték. Az ígéret időpontjában ez egy távoli dátumnak tűnt, a decemberi hóeséskor pedig már azon vicceltünk, hogy nem tisztáztuk, melyik év októberre gondolt az önkormányzat. A gödröt és környékét természetesen igyekeztünk rendben tartani, a viharos időkben eldőlt jelzéseket is rendre visszaállítottuk.

Februárban hirtelen felindulásból 3 alkalommal is megjelentek előttünk a munkások. Szombat délután 5 perc alatt körbevágták a gödröt (nem nézve, hogy alatta mekkora az üreg), majd a hét során még kétszer 5 perc alatt betömték, majd befedték. A terelő elemeket elvitték, így befejezettnek tűnt a munka. A felületre lapátolt göröngyöket nem döngölték le rendesen, így reklamálás után újra kellett fedni, immár aszfalttal.

2019 júliusra végre sikerült elhárítani a hibát.

Most drukkolok, hogy szomszédom építkezéséhez ne kelljen újabb teherautónyi anyag, mert nem szeretném egy újabb gödör szülinapját ünnepelni.

Március 15. Ünnep

Amióta az “eszemet tudom” ünneplünk március idusán. Már óvodás koromban is színeztünk magyar zászlót, mondtunk versikét, élveztük a kicsit emelkedett hangulatú tavaszi napokat, de az iskolában kezdődött (volna) a tudatos szemlélet formálás.

1961-et írtunk, első tanítónénink egy tüneményes fiatal hölgy volt, mi voltunk az első osztálya a főiskola után. Sok mindenben nem volt még rutinja, de minden diák és szülő nagyon szerette. Mindent megtanított, amit kellett: betűvetés, számolás mellett olyan tantárgyunk is volt, hogy beszélgetés. Itt tanultunk az életről, erkölcsi és viselkedési normákról, az ünnepekről, a világ dolgairól. Akkor más ünnepeket tartott fontosnak a politika, de márciusban azért forradalomról, hazaszeretetről beszélgettünk. Nem volt hivatalos nemzeti ünnep, nekünk, diákoknak azt mondták, hogy ez csak az ifjúság ünnepe. Nem volt tanítás, de a szülők dolgoztak, így a napköziben vigyáztak ránk. Biztos, rajzoltunk kokárdát is…

Akkoriban év végi vizsgák voltak. Első osztályban ez igazi ünnepi alkalom volt. Az aprónép fehér blúzban feszített, az osztályteremben hátul körben ültek a szülők. Olyan volt, mint egy bemutató óra: számoltunk, olvasott mindenki hangosan (szótagolva), utána jött a kötetlenebb beszélgetés. Szülők hátul csendben somolyogtak…

Edit néni szegény feje feltette azt a kérdést is, hogy “ki tudja, mit ünneplünk március 15-én?” Kis csönd, picit gondolkodunk, aztán én jelenteztem. Nem szoktam, ha nem szólítottak, de erre nekem volt válaszom, a többiek meg nem szóltak…

– “Március 15-én van a nagymamám születésnapja”!

Edit néni picit zavarba jött, mentő kérdéseket tett fel, aztán meg is válaszolta, hátul kuncogtak a vendégek, én meg nem értettem miért!

Ezután gyorsan végetért a bemutató óra, persze mindenki sikeresen levizsgázott.

Drága Edit néni! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szülők előtt, és valószínű, hogy erre a történetre már csak én emlékszem. Nagy-nagy szeretettel minden márciusban.

 

Koncerten vagyok!

“Bécsben, koncerten vagyok! Most nem vagyok ithon senkinek.” Az idei évem is így kezdtem, ahogy az utóbbi 30 évben mindig…

Szerencsémre ehhez nem kell elutaznom és hajnalban a ruhámmal meg a sminkemmel foglalkoznom. Elég egy kényelmes pizsamás reggeli után visszakucorodni az ágyamba, és hallgatni, nézni az évente ismétlődő és mégis mindig új csodát. Bécsből fantasztikus képekkel, filmekkel, balett betétekkel kiegészített élő koncertet közvetítenek minden újév reggelén. Remélem, ez még évtizedekig így marad. Már ködbe vész az az időszak, amikor még nem ismertem ezt az élményt, de a gyerekeim kicsi kora óta ez igazán az én időm. Kelhettek, alhattak, ehettek, játszhattak, de a családom mindig tudta, hogy engem ilyenkor békén kell hagyni. Néha zajosabbak, néha belehallgatnak, de általában tiszteletben tartják ezt a szokásomat, én pedig hálás vagyok nekik ezért. Csodásan kezdődik így az év,  és az én dolgom is, hogy jól folytatódjon.

Ma is olyan darabokat játszottak, amikhez nem kell képzett zeneértőnek lenni, csak élvezni, szeretni kell a szép muzsikát. Mazurkák, polkák, keringők váltották egymást. Ezúttal fiatal karmester vezényelt, minden mozdulatából áradt a zene szeretete. Nagy élmény volt ezt látni és hallani. Külön tisztelet illeti Bősze Ádámot, aki a magyar TV adásban nemcsak a darabok címét mondta be, de a hátterét is ismertetve közelebb hozta az aktuális darabot, a karmestert és a zenészeket is. Egyetlen mondata volt, amit nem sikerült befejezni mire a karmester felemelte a pálcáját, minden más esetben remek ritmusban, jól kihasználva az időt,  hasznos infókkal segítette az évindító lazulásom.

A koncert hivatalos vége után három ráadást játszanak mindig, az utolsó darab  során a közönség is bekapcsolódik, a karmester gyakorlatilag nekik vezényel. Csendesen illetve hangosan tapsolják a ritmust, olyan jó volt látni az arcukon azt a szinte gyermeki lelkesedését amit csak a zene és a játék öröme adhat valakinek.

Ma már nem is irígykedem rájuk. Valaha szerettem volna, ha ott ülhetek a bécsi zenepalota csodás aranytermében, de sokkal jobb a család melegében üdvözölni az új évet, miután gondoskodtam róluk. Volt év, amikor hólapátolás után, idén rövidujjas kutyaetetés és főzés után, de január elseje így kezdődik mindig: “nem vagyok itthon. Most Bécsben vagyok, kocerten…”

 

 

Tai chi edzőtábor

Taoista tai chi társaság edzőtábora. Mit jelent ez?

A Társaság az alapítása óta Kanadából a világ rengeteg országába terjeszkedett,  igazi nemzetközi csapattá fejlődtünk. Az edzőink között vannak még néhányan, akik alapítónktól tanulták a mozdulatokat és megélték a közösségünk építésének minden mozzanatát. A Magyarországon megrendezett nemzetközi tábor szeptember utolsó hétvégéjén volt, 150 résztvevő jött el 9 országból. Edzőnk a spanyol Carmen is még Moy mester tanítványa volt. Ő is,  mint a tai chi tábor résztvevőinek jó része, nem törödve a betöltött nyugdíj korhatárral,  szünetet alig tartva végigdolgozta velünk a két napot. Teljesen természetes módon mozgatta minden tagját, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne fél lábon egyensúlyban lenni, órákon keresztül le fel hullámozva gyönyörű harmóniában mozogni. Bele sem merek gondolni, milyen stresszes, beteges és nehézkes mozgású voltam a negyvenes éveimben, és mennyivel könnyedebben megy ez mostanra. Carmentől persze még messze vagyok, de 40 éves gyakorlatával  nem tudok versenyezni. Fáradhatatlan volt,  végig mutatta, mondta mit hogyan kellene úgy csinálni, hogy az egészséges testmozgást szolgálja.

Valahogy meg lehet csinálni a mozdulatokat, de jól elvégezve, minden apró mozzanatot figyelembe véve nem egyszerű. Csiszolásuk évekig tart, de a ruganyos test visszanyerése megéri a komoly edzéseket.

Társaságunk edzőit a társaság neveli ki és akkreditálja, minden munkát önkéntesen végzünk, együtt dolgozunk minden eredményért. A logisztika, a tolmácsolás, az étkeztetés megoldása, a szervezés minden momentuma része az edzőtábornak, előre eltervezetten, de rugalmasan végeztük ezeket is. Magam a konyhán dolgoztam, így az ebédidőm nem pihenéssel telt, de edzésre épp visszaértünk. Vacsora szünetben másik csapat dolgozott, így beszélgetni, barátkozni is volt lehetőségem pl. a belga kislánnyal. Érdekes kérdéseket tett fel Magyarország kapcsán, azt hitte például, hogy más nyelvet beszélhetnek a keleti és nyugati országrészekben, hiszen náluk három hivatalos nyelv is van, pedig nem nagy területű az országuk. Elmondta, merre járt már Budapesten, mik a tervei mit szeretne megkóstolni még…

Érdekes volt kicsit bepillantani az ő kultúrájukba, iskolai nyelvoktatásukba. Beszéltem persze szlovák és soproni tai chisokkal, csepeli és újpesti társakkal is. Mi budapestiek sem mind ismerjük egymást. Vacsora után folytatódott az edzés, magyarázatot kaptunk a hogyanokról és alaposan ki is gyakoroltuk, amit csak lehetett. Este tíz órakor ért véget az elsö napunk. A szállón lakó társakat autókkal vitték haza, ez is meg volt szervezve…

A második nap délután ért véget a tábor, így volt egy kis idő világosban sétálni a környéken, ami a Kertészeti Egyetem gyönyörű botanikus kertje volt. Itt már végetértek a konyhai munkáim, fiúkból álló jórészt fiatal csapat vállalta az összepakolást, szállítást. Olyanok is jöttek néhányan segíteni, akik az edzőtáborban nem tudtak részvenni.

Csodálatos volt az öreg fák közt sétálni, bár alig álltam addigra a lábamon, némelyik fát meg is kellett ölelnem, a két napos társasági együttlét után egy kicsit jó volt egyedül lenni a fákkal.

Turista voltam helybeli létemre, és remekül éreztem magam. Az edzésen sok mozdulat most kapott értelmet, javítva a mozgásom, az egészségem. Sok jól szervezett önkéntes munka, és az öreg fák energiát sugárzó kertje rendbe tette a lelkem. Harmóniát. barátságot kaptam, hálás vagyok érte.

Keresztelő

Kisebbik unokám is megkeresztelték tegnap. Vegyes házasságban született, de a katolikus és református szertartások között nincsen áthidalhatatlan szakadék, ráadásul már másodszor éljük át az ünnepet ily módon, ezért már nem számítottunk különleges meglepetésre.

Két babát is kereszteltek a pici református imaházban, így az állandó helyi résztvevők mellett két népes család vett részt az eseményen. Meglepetésünkre közvetlenül a keresztelő pillanatai után a pap kihívta a vendéget, egy fiatal tiszteletes asszonyt. Ő is megáldotta mindkét babát, és ettől kezdve ő hírdette az igét. Olyan hittel és szenvedéllyel beszélt, hogy élmény volt hallgatni, pedig nem vidám dolgokról mesélt!

Nagydobrony egy Kárpátalján található kis település, innen jött Pesterzsébetre a tiszteletes asszony rövid látogatásra. Református gyermekotthont üzemeltetnek lányok számára. Árva, félárva, beteg és fogyatékos gyermekek kerülnek hozzájuk. A beszédet az otthonnal kapcsolatos történetekkel fűszerezte, belegondolni is fájdalmas volt, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük.

A szertartás befejezése, az énekek és Himnusz után még visszahívták a vendéget, hogy mostmár igehírdetéstől függetlenül mesélhessen a gyermekotthonról, az életükről. Mi felnőttek egy hihetetlenül intenzív, őszinte, szenvedélyes beszédet hallhattunk, olyan csupaszív embert ismerhettünk meg, akit estig tudtam volna hallgatni. A gyerekek persze egy idő után nyűglődni kezdtek, nem mese volt, nem is nekik szólt ez a rész, és véget is ért a maga rendje szerint, de óriási élményt nyújtott.

Hoztam haza gondolatokat, anyaországi magyarként kicsit szégyenkezve amiatt, ahogy ők ott élnek, és ahogy mi itt gondolkodunk róluk. Azóta is azon gondolkodom, hogyan tudnék én is segíteni rajtuk. Megérdemlik.

 

Beszélgetni kell

Alapvető udvariassági fomuláink vannak: “hogy vagy, köszönöm, jól”. Ezekkel egészen jól eléldegélünk anélkül, hogy belegondolnánk, mi is hangzott el. Emberek élnek, dolgoznak együtt napi szinten úgy, hogy szinte soha nem beszélnek egymással ezek nélkül az üres mondatok nélkül. Ennél is rosszabb, ha még az udvariasság is hiányzik, baj, ha ezt észre sem vesszük már.

Ma megadatott, hogy olyan emberrel beszélhettem, akit az érdekelt, hogy tényleg hogy érzem magam a bőrömben, mi okoz örömet és mi az a pont, ahol elakadok.

Régi igazság, hogy szakemberhez kell fordulni, ha valamihez nem értünk. Az autószerelőt, a gázszerelőt hívjuk ha baj van, az életünket viszont többnyire egyedül próbáljuk megoldani. Sokszor hasonlítjuk magunkat a többi emberhez, és ahhoz képest jól vagyunk, de ha igazán túl akarunk lépni a mai önmagunkon, fejlődni, tanulni, változni kell. Nem mindegy persze, hogy milyen irányban, milyen alapértékek mentén. Olvashatunk személyiség fejlesztő könyveket, akár Bibliát vagy szépirodalmat, mindegyik hozzátesz valamit ahhoz, hogy látjuk a világot. A könyvek értéket közvetítenek, mindenkinek szóló alap értékeket. Ebből vajon mi az, ami személyesen nekünk szól? Honnan tudhatom én a saját életem kisebb nagyobb gondjait megoldani? Már az  sem biztos, hogy észreveszem-e ha valami nem az igazi.

Annyi panasz, annyi tragédia zajlik az orrunk előtt, hogy örülünk, ha nagy baj nincs, a félig tele pohár elve alapján reméljük, hogy rendben van az életünk. Jó is, ha a kis dolgoknak is tudunk örülni, boldogabb aki minden helyzetben megtalálja a szépet, az örömöt. Ennek ellenére maradhat egy hiányérzet, amit magunknak sem vallunk be.

Ha kivételesen olyan emberrel sikerül beszélgetni, aki tud úgy hallgatni és olyan kérdéseket feltenni, amilyenekkel “belát” a szőnyeg alá söpört gondok közé, óriási élmény. Ma egy coach vendége voltam. Felszínesen eddig is ismertük egymást, de most azért ültünk le, hogy profi módon oldjuk meg az életem friss elakadását. Tudott úgy kérdezni, hogy más nézőpontból lássam magam ebben a helyzetben. Nem adott tanácsot, inkább rávezetett és kimondatott  velem olyan gondolatokat,  amiket előtte saját magamnak sem vallottam be.

Vannak területek,  amikkel az ember boldogan, könnyedén halad, van ami viszont idegen tőle. Vannak megkezdett dolgok, amikkel keserves együtt élni, valami más boldoggá tesz. Kell-e folytatni, mikor érdemes váltani, mennyire kell maximalistának lenni?

Az egy óra alatt szinte repült az idő, de sok napra való házi feladatot, azaz átgondolni valót hoztam haza. Szakember segített, profi megoldásokon gondolkodunk együtt -példákkal, játékkal- mellesleg hihetetlen élménnyel lettem gazdagabb. Előtte féltem attól, hogy kínos lesz majd és ki kell adnom magam, de remek dolog egy mély beszélgetés, és még jobb sok hazahozott gondolat. Személyre szabott és profi beszélgetés volt, örülök neki…

Memento park

Kun Béla emlékmű

Nyugdíjasként végre részt tudok venni olyan eseményeken, amelyek érdekelnek. A tai chi társaság minden hónapban szervez egy jó kis programot, szeptemberre a Mementó park meglátogatása volt a cél.  Múzeumok, várostörténeti séták után egy kicsit más programnak ígérkezett újra találkozni a fiatalkori életünk néhány pillanatával. Ennél is fontosabbnak tűnt, hogy gyerekeinknek is megmutathassunk néhány emléket, így kivételesen egy vasárnap délelőtti családi sétára készültünk. Előző este véget ért a nyár, viharokkal, szakadó esővel egy szempillantás alatt kitört az ősz kétségessé téve a kellemes szabadtéri programot. Szerencsénkre délelőtt kisütött a nap egy rövid időre, meglepetésünkre az idegenvezető hölgy azonnal esernyőkkel lepett meg minket, amikor mégis cseperészett egy kicsit.

A bejárat gigantikus építmény, hatalmas Lenin és Marx-Engels szobrokkal, vele szemben Sztálin csizmái az integető terasz tetején. Furcsa volt így viszontlátni a fiatalkori felvonulások díszleteit, emlékeztetve a múltra és kicsit idézőjelbe tenni a rendszerváltozáskor eltávolított emlékeket.

A park nem zsúfolt, őrzi a budapesti szobrokat, és szó szerint is teret ad az emlékezésnek és az alkotásuk idején ki nem mondott, de szimbólumokkal jól jelzett gondolatoknak. A szobrászok remek munkát végeztek, kár lett volna a politikai rendszer változása miatt a tárgyakat megsemmisíteni, keletkezési korukat megfelelően és általában művészi igénnyel dokumentálják. Korrekt korrajzot láthatunk gúnyolódás, szégyenkezés vagy nosztalgiázás nélkül. Mi, akik abban a környezetben nőttünk fel, szinte gyerekes kíváncsisággal találgattuk az egyes szobrok eredeti helyszíneit, és hallgattuk az idegenvezető hölgyet a szobrok történetéről, utóéletéről. Volt idő a sétaút párokon egyénileg is körbejárni az emlékeket, böngészni a nagyon neves művészek nevét illetve az eredeti helyszínt megjelölő régi utcaneveket.

Egyik kedvencem a Vérmezőről származó Kun Béla emlékmű. Gyerekkoromban a Vérmező Moszkva térhez közelebbi sarkát a Magyar Jakobinusoknak emléket állító kőkocka “díszítette”, később a gyerekeimmel is akörül  tologattam a babakocsit. Mostanra nem emlékeztem arra az emlékműre. A Mementó parkban derült ki, hogy a kőkocka helyére került hatalmas szoborcsoport már elköltözésünk után (1986)  került a térre. Varga Imre alkotása később annyira beivódott az emlékeimbe, hogy azt hittem, óvodás koromtól ez állt a park végében. Kortársként nem figyeltem fel a Kun Béla halálának 100. évfordulójára átadott sokalakos emlékmű felállítása körüli bonyodalmakra, és az emlékmű deheroizáló voltára. A tárlatvezetés mutatta meg, hogy mennyi jelentés és mennyi szín fér egy ilyen kompozícióba, arra is, hogy már a puha diktatúra végjátékának idején ez inkább egy “hősi emlékmű paródiája”. A Vérmezőn némileg robosztusabbnak tűnt a szoborcsoport a kockakövekből kialakított domb tetején, mint itt egy bokor felett lebegve, de érdemes volt utánanézni a történetének és a valaha volt Magyar Jakobinusok tere szobrainak.

A Memento Park több ilyen érdekességgel és látnivalóval szolgált a Felszabadulási emlékmű orosz katona szobrától az emberek szívéhez nőtt Osztapenkó szoborig, aki zászlóval integetve búcsúztatta a bécsi útra indulókat, vagy akár köszöntötte a Balatonról  hazaérkező utazókat.

A tér használata a végtelen és a politikai zsákutca érzésének tudatos alkalmazása a kulisszafalak építése ízléses emléket állít a kor szellemének, a Szoborpark bejárata előtti téren álló fa barakkok egyikében filmvetítést néztünk meg búcsúzóul a besúgók és ügynökök munkamódszereiről. Ez is kordokumentum, egy Belügyi oktatófilm sorozat volt. Semmi nosztalgikus érzés nem maradt bennem, -bár akkor voltam fiatal- de egyszer meg kellett nézni a történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt magunk mögött hagyott időszak relikviáit.

Sztálin csizmái alatt az integető teraszról lenézve valaha volt nagyjaink szemszögéből -magas betonmellvéd mögül- láthattuk milyen kicsi a téren vonulászó ember…