In memoriam Szepesi György

Elment a magyar sportriporterek atyja, 96 évesen. Ha belegondolok, nincs ebben túl sok meglepetés, előbb utóbb mindannyiunk élete véget ér.  Viszont Szepesi György tartalmas élet végén, úgy ment el, hogy olyan nyomot hagyott maga után, amilyenről mindannyian álmodhatunk.

Engem hogyan érint mindez? Felidézi a gyerekkorom. TV nem volt nálunk, a három emeletes bérházban is csak néhány, de minden vasárnap hallgattuk a “Körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről” című műsort. Az egész ház hallgatta… Nagyon sok meccs zajlott egy időben, több riporter közvetített hosszú percekig, még több tudósító tájékoztatott időnként a többi helyszínről.

Kislány voltam, nem voltam képben az egyes csapatok kapcsán, drukkoltam annak, amelyiknek az anyu, vagy annak, amelyiket a kedvenc riporter bácsim közvetített. Szepesi György hangját, lelkesedését, sportszeretetét gyerekként is, rádión keresztül is imádtam, miatta hallgattam sportot. Köszönöm szépen Neki, hogy a sportot megszerettem, azóta is követem.

Isten nyugosztalja Gyuri bácsi!

Tragédia és kisebb drámák a Touron

Mit jelent ez a kerékpár verseny? Mindenkinek mást. A leghíresebb három hetes verseny, ahol annyiféle a taktika, ahány csapat, minden nap más, minden versenyző más erőnléti állapotban, más motivációval áll oda versenyezni. A sokéves történet ellenére változnak az útvonalak, az időjárási körülmények, változatos a táj.

Nyugdíjasként szerencsére már megválaszthatom, hogy mikor és mennyit szeretnék dolgozni, mikor pihenni, így van lehetőség figyelemmel kísérni a Tour televíziós közvetítését. Nem vagyok a sportág szakértője, hiszen évekig csak a hétvégi napokba tudtam bepillantani, nem ismerem fel a sportolókat és a csapatok mezeit, mégis izgalommal követek végig minen egyes versenynapot, amikor csak sikerül. Hihetetlen izgalmas végignézni, hogyan alakul ki egy szökés, hogy dolgozik együtt egy jól működó csapat, milyen hihetetlen sportemberi küzdelmek zajlanak le a szemünk előtt. Ha lehetőségem lenne, biztosan kinn állnék az útpadkán, de TV nézőként sokkal több mindent láthatok, hallhatok. A helyszíni szurkolásnak nyilván felejthetetlen a hangulata, de így több az impulzus!

A közvetítés során az egész versenynapot végigkövetjük, miközben motorról és helikopterről Franciaország csodálatos tájait mutatják. A műsorvezetők a bringasport szákértői, de a sportérték mellett az adott tájegység múltjáról, gasztronómiájáról, a mutatott kastélyok, várak történelméről és a környék legendáiról egyaránt beszámolnak. A műsor általában, könnyed hangvételű, de időnként drámai.

A mai szakasz például nagyon hosszú volt, sík területről indulva kisebb emelkedők után három hegyen vezetett keresztül. A magas hegyek megmászása nagyon látványosan mutatja a versenyzők közti különbségeket, ezzel szemben a lejtmenetek életveszélyesek és ennek megfeleően látványosak. A történet mesélés részeként hosszas megemlékezést hallhattunk a huszonhárom év előtti tragédiáról, éppen amikor a versenyt vezető, szökésben lévő versenyző gyakorlatilag ugyanazon a lejtőn elvétett egy kanyart. Sikerült ugyan valamelyest lefékeznie a kőfal előtt, ami annyira volt elég, hogy átrepüljön a falon, és nem a fejét verte be, mint néhai versenytársa. A fal mögött nem látszott, hogy csak lejtő, vagy szakadék van, csak annyi látszott, hogy a versenyző eltűnt mögötte.

Néhány perccel később sikerült kamerával visszatérni a helyszínre, és megnyugodhattunk, hogy ezúttal nem történt tragédia. Gilbert már a kőfalon ült, néhány segítő próbálta ”összekaparni”és visszaadni a kerékpárját. Melepetésemre visszaült, és visszatért a versenybe. Megkapta a ”legagresszívebb versenyző” címet a mai napra. Tisztelet a sportembernek, aki szemmel láthatólag lábra állni nem nagyon tudott, de visszaült és visszatért a versenybe. Az utolsó szökés is bukást hozott a lejtőn, de a drámai bukások mellett felemelő szakaszgyőzelem, spanyolországi kiruccanás, könnygázas tüntetés is volt a mai szakaszon.

Ez már a harmadik hét, a Pireneusokban járunk, csak egy sima, bár hosszú szakasz volt…

Utolsó hét a Body kiállításon


Egy május végi csütörtöki tai chi edzés után együtt átsétáltunk a Király utcába, hogy az előre bejelentett időpontban megnézzük a kiállítast. A természettudományos kíváncsiság mellett, többekben némi aggodalom is motoszkált, hiszen itt mégiscsak valaha volt emberi lények testét nézhettük meg. Minden bejelentkezett csoportot egy medikus vezetett végig a bemutatón, de egyéni érdeklődők is voltak saját tempóban nézelődve, vagy valamelyik vezetőhöz csatlakozva.

Mindjárt az elején tisztázva az esetleges jogi aggályokat és a testek preparálásának módját, egy rövid orvostörténeti részben áttekintettünk az őskori koponyalékeléstől napjainking néhány fontos mérföldkövet. Dokumentumok és furcsa, vagy félelmetesnek tűnő orvosi eszközök vártak az első teremben.

A következő termektől kezdve tematikusan külön láthattuk az egyes szervrendszereket. A csontrendszerrel kezdve, majd az izom, az ideg, a keringési, emésztési rendszer, a légzőszervek, a húgyúti és reproduktív szervrendszerek anatómiáját mutatta be vezetőnk, néha tudományosabb, néha érthetőbb kifejezésekkel. Lehetőségünk volt visszakérdezni, megérteni és megcsodálni a részleteket. Külön terem foglalkozott a magzati fejlődéssel, és rendellenességekkel.
A preparátumok nagyon kreatív módon és jó ízléssel voltak elhelyezve, tai chi szemlélettel is megfigyeltük az ellazításra váró izületek méretét és formáját.

A kiállítás az egészség nevelésre is nagy súly fektetett. Az egészséges és a megfeketedett dohányos tüdő közti jól látható különbségek, néhány rákfajta, de akár a hasi zsírpárnák látványa mind erősíti az életmódváltással kapcsolatos elhatározásokat.

Lehetőség volt kipróbálni az emlő vizsgálatot illetve az újraélesztést is.

A kiállítás amellett, hogy profi módon megmutatta az emberi test csodáját, újra elgondolkodtatott a saját felelősségünkről az egészségünk megóvásában.

Sajnos fotózni nem volt lehetőségem így képet nem tudok csatolni.
www.bodykiallitas.hu oldalon van néhány kép, de június 30-ig a kiállítás még megtekinthető. Ez volt a terv, azóta meghosszabbították a nyitvatartást még egy hónappal! Sajnos vasárnap véget fog érni.

Amikor megnéztük, még voltak olyan terveim, hogy visszamegyek a csapat nélkül is, és saját szemlélődő tempómban újra végignézem az egészet. Utolsó hét, egyre kevesebb esély, de még reménykedem, hogy sikerül…

Gödörben

Bosszantó dolgok történnek időnként…

Drukkolok a kukásoknak. Pénteken szoktak jönni, múlt héten minden rendben ment.
Miután elmentek, családom indult volna nagybevásárlásra, de közben ideért a szomszéd építkezésére szánt anyaggal egy teherautó. Be akart farolni a kapujukhoz, de az út beszakadt alatta épp előttünk.


Természetesen a vezető azonnal hivta a főnökét, segitséget kérve. Jött is egy fiatal kollégája, de semmi szerszám nem volt nála. Mi is kiszaladtunk a ház elé, igy legalább egy lapátot tudtunk kölcsönözni a mentéshez. A kis teherautóra átlapátolták a sódert, áttették a cementet. A kis teherkocsi többször fordulva átszállitotta a rakományt az épitkezéshez, így a nagy kocsit már ki lehetett emelni a gödörből.
Az itt maradt úthiba miatt intézkedett a szállító főnöke, és meg is várta, amíg az út karbantartók megérkeznek. Persze péntek délben már nem álltak neki komolyabb munkának, de a terelést jelző korlátot kitették. Nem világít, de ha szemből rávilágítanak, látszik. Reméltük, hogy hétfőig megteszi.
Maga a gödör úgy van bekerítve, ahogy az építkezésen talált anyagokkal éppen sikerült, de látszik, hogy az aszfalt maradéka alatt is gödör van, a próbaképpen beledugott lapát nyelestől eltűnt benne. Egész héten hiába vártunk a javitásra, és nagyobb eső is volt egy éjszaka, igy a még meglévő aszfalt alatt tovább nöhet az üreg. 
Szerencsére kisebb autók járnak erre általában, így a héten nem volt baj. Ma újra várom a kukásokat és drukkolok nekik. 

Eltelt egy esztendő azóta. Az Önkormányzatnál augusztusban érdeklődtem, hogy mikorra tervezik a javítást, hát októberre meg is ígérték. Kicsit távolinak tűnt, de türelmes voltam, vártam. Karácsonykor még nem értek ide, és az első hóesés jótékonyan befedte az utcánkat elcsúfító mélyedést. Gondosan takarítgattuk a környékét, visszaállítottuk, kitámasztottuk a viharokban rendszeresen eldőlő jelzőlámpást, ami persze soha nem világított.

Egy februári szombat délután egyszer csak megjelent egy csapat. Szépen körbevágták a törött aszfaltot és elmentek. A következő héten betömték az alapgödröt, és két nap múlva látszólag befejezték a hiba elhárítást. A fagyos idő, vagy az ötperces ráfordított idő lehetett az oka, nem tudom, de a rászórt kátrány granulátum jellegű felületből nem sikerült szilárd burkolatot varázsolni. Valószínúleg le kellett volna döngölni rendesen, de mivel ez nem történt meg, az alapról szanaszét görgő felület maradt utánuk. Egy darabig reménykedtem, hogy majd a kocsik súlya összefogja, de csak szemét és gödör maradt utánuk. Újabb levélírásba került, hogy összelapátolják a rögöket, és az évfordulóra rendesen leaszfaltozzák a felületet. Kis szépséghibával, de végre készen van, és két hét után a sittet is sikerült elvinni. Remélem, nem szakad be ismét, és nem értem, hogy miért nem hatékonyabb egyszer jól megoldani, mind háromszor félig…