Jurtából, háborús övezetből a színpadra

Februárban részt vettem egy olyan programon, ahova már évek óta készülődtem. Három nap az üzlettársakkal, akik már messze nem csak a mentoraim, a kapcsolatunk sokkal inkább barátság. Hálás vagyok értük, egy kicsit miattuk is kirgiz asszony jurtából sikerszínpadra értjelentkeztem erre a képzésre. Voltak persze elvárásaim is, hiszen ez egy fizetős személyiségfejlesztő program, ahol sikeres emberek teszik közkinccsé a tudásukat, tapasztalataikat. Tanulni akartam, ezt meg is kaptam, ahogy elvártam.

Valamire azonban nem számítottam. Nemzetközi rendezvény volt, dán vendégelőadóval és nagyon sok keleti vendéggel. Látványra is színes volt a csapat; gyönyörű selyemkendők, kirgiz, kazah viseletek keveredtek öltönyös kosztümös, európai arcú üzletemberekkel. Ez a soknyelvű társaság olyan harmóniában nevetett, sírt, jegyzetelt és ünnepelt együtt csaknem három napig, hogy ennél jobban megrendezni sem lehetett volna. Itt nem kellett készülni, csak befogadni, de olyan hihetetlen élethelyzetek bontakoztak ki minden egyes beszélőnél, hogy nincs az a színházi rendező, aki ennyi mindent besüríthetett volna a darabjába. Nem voltak színészek, minden előadó saját történetével lépett a színpadra, épp ezért volt megismételhetetlen és felbecsülhetetlen a rendezvény. Péntek hajnalban indultunk Nyíregyházára és vasárnap délután vissza, az ebédszünetektől eltekintve a sportcsarnokban töltöttük a hétvégét. Hallhattuk, hogy gondolkodik egy ízig-vérig profi üzletember, hogy támogat ugandai gyerekeket egy másik, aki már régóta sikeres az üzleti életben, de abban is, hogy kell visszaadni egy HIV fertőzött kisfiú önbizalmát és egészségét. Hogyan lehet jobbá tenni 120 másik gyerek életét, megteremteni számukra a tanulás lehetőségét. Láttuk a példát, hogy hogyan kell adni.

Voltak sikeres előadók minden országból, turbánban, kendőben, öltönyben, volt köztük orvos, volt aki takarításból élt, mielőtt az üzlettel foglalkozni kezdett, volt akinek húsz éves üzlete van már, szerepelt olyan is, aki csak néhány éve kezdte. Mindegyikük sikeres volt, mindenki elmondta a történetét. Nem volt titok, azt illusztrálták, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára! Komoly ára.

Ukrán üzlettársunk sikerét ünnepeltük például szombat este. Nagy siker volt, vidáman, táncosokkal, jelmezben ment a színpadra, de ahogy elmesélte az útját a bántalmazó kapcsolatától addig, ahogy megélte a háborút a Krímben, nagyon megérintett mindannyiunkat. Cseh, orosz, kazah, kirgiz szlovák, magyar emberek együtt kacagtunk, sírtunk, figyeltünk, ünnepeltünk.

Kirgiz asszony elmesélte, hogy tíz éve dolgozik az üzletágunkban, jurtából indult és onnnan dolgozik a lányával együtt. Tíz éve minden rendezvényen, minden oktatáson részt vett egy kivétellel, amikor nagybeteg volt. Az üzlettársait is erre bíztatta, és ha valaki nem tudta, hogy jelenjen meg egy ilyen alkalmon, bátorította, hogy jegyet vegyen ne új ruhát. Most is egyszerű öltözetben turbánnal a fején állt a színpadon, miközben a hatvanadik születésnapját üzlettársaival, szponzorával Párizsban készülnek megünnepelni. Sikert lehet elérni ott is, ahol nem gazdagok az emberek, ahol nincs sok szomszéd a közelben, ahol nem magától értetődő az internet, de még a villany sem.

Sok embert ünnepeltünk, közben videóról megemlékeztünk egy csupa mosoly, csupa élet férfiről, akinek a legsikeresebbek közt van a helye, immár végleg, hiszen a mosolygós videó felvétele után néhány nappal autóbalesete volt. Az egész terem felállva, sírva gyászolta.

Inspiráló, felemelő, tömény rendezvény volt, olyan, mintha 5-10 színdarabot néztünk volna végig egyhuzamban egy meleg, baráti társaságban. Ezeket a darabokat az élet írta és írja folyamatosan.

Az egzotikus arcok, a néha komoly, máskor kacagó emberek együtt lélegeztek, együtt rezegtek. Alig várom, hogy újra legyen ilyen rendezvény, megyek! Már megvan a jegyem…

 

 

 

 

A vihar szemében, Szegeden-ahogy én láttam

2019. szeptember 9-ét nem felejtik el a szegediek egyhamar. Ritkán látott vihar tombolt a városban, és mi ott voltunk a közepében! Egy kellemes késő nyári hétfőnek indult kék éggel, távoli felhőkkel. Egyszer csak egy szupercella csapott le a városra, majd gyorsan elvonult.

Hétfőn-kedden Szegeden jártam. Baráti csapattal beszélgetős, városnézős bulit szerveztek a volt kollégáim. Megtiszteltetés volt, hogy engem is hívtak, holott már három éve csak lélekben vagyok velük.
Turisták voltunk, nézelődtünk, felültünk a városnéző kisvonatra… Élveztük a kellemes, nyárias időt, fényképeztük a gyönyörű épületeket és a belváros szökőkutas, hatalmas öreg fákkal teli parkját. Úgy terveztük, hogy a vonatozás után a majd parkban sétálunk, fagyizunk a világhírű cukrászdában a legendás Kárász utcában. Békés volt a város.
A Színháznál megállt a kisvonatunk egy piros lámpánál. Itt is fényképezni készültem, de miközben lentről végigtekintettem az épületen, hirtelen jött egy széllökés, amire felrebbent egy csapat madár. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy az épület teteje megemelkedik, s ekkor már a tető darabjait repítette az örjöngő szél! Egy pillanat alatt támadt fel a vihar, vitt mindent, amit elért. A tetődarabok, faágak, a hirtelen leszakadó esőcseppek pengékként vágtak be a vidám kis vonatkocsiba, az ég fekete volt a Tisza felett és örvénylő. Félelmetes volt.

A nyitott vonatkocsi oldalához szorosan becsomózva voltak kis műanyag függönyök- látszott, hogy ritkán volt szükség a kibontásukra, -ezeket sikerült valahogy behúzni, így egy pici védelmet nyújtottak, s szerencsénkre nagyobb darab nem repült felénk. A hídon a díszítő virágok közül voltak, amik cserepestől kirepültek a tartóból. Ijesztő és életveszélyes volt ez a vonatozás, de mivel egyre vadabb volt a szél és eső, tartottunk is attól, hogy vége szakad. Ijesztő volt, hogy mindjárt ki kell szállni és még védtelenebbül állni az úton. Végigmentünk! A program szerint körbeértünk a város nevezetes helyszínein. A teraszokról székek repültek, az építkezések palánkjai, kerítései kidőltek, mindenhol letört ágak, lámpaoszlopok hevertek az úton. A csodálatos téren, ahogy végül kiszálltunk ostromállapot fogadott. Mire odaértünk mentők, tűzoltók szirénáztak, a parkot elkerítették. Mint utóbb kiderült, több letörő faág, egy kidőlő fa több súlyos balesetet okozott, a villamospálya használhatatlanná vált, áramszünet is lett a város egyes részein.
Pillanatok alatt kezdődött, s a belvárosban talán egy óra alatt lezajlott az esővel együtt.

A kedd esti híradó szerint 112 km/órás széllel jött a szegedi vihar. Sok megbontott tetőt, törmelékkel borított utakat, komoly károkat hagyott maga után. A Színház és az egyik egyetemi épület teteje mellett sok kevésbé neves ház sérült meg, törött fákat és minden útszakaszon szétrepült utcabútorokat láttunk a természet tombolása után.
Társaságunk baj nélkül hazajutott, és kellemes időben, kerti sütéssel töltöttük az estét, gyönyörködtünk a szivárványban. Még mindig nem hittük el, amit láttunk, és hogy ebből az őrült viharból baj nélkül hazaértünk. Hálás vagyok, valaki odafentről nagyon vigyázott ránk, amikor röpködtek a tetődarabok, hatalmas ágak és virágcserepek!

A vihar kezdetén nem fényképeztem, mert a függönyt kellett kiszabadítani az igencsak szorosra csomózott helyzetéből, hogy megvédjük magunkat. Nem volt egyszerű mutatvány! Szerencsémre Bea, az egyik utitársam, készített néhány fotót a repülő tetődarabkákról és a szomorú végeredményről. Neki volt ehhez lélekjelenléte, így tudom illusztrálni ezt a visszaemlékezést, nekem nem jutott eszembe katasztrófa turistáskodni, csak lestem… Ilyent eddig csak TV-ben láttam, és látok egyre gyakrabban. Mi jön még?

Budapesten nyaralunk!

 

 

 

 

Hurrá, nyaralunk! Budapest gyönyörű város, sok turista kíváncsi rá. Vannak kedvenc helyeik, minden turista számára szinte kötelező látnivalók, és igy nyáron elég sokan nyüzsögnek a Vár vagy a Belváros képeslapra kívánkozó helyszínein. Mi magyarok is pihenni, kicsit lazulni szeretnénk nyaranta és keressük ehhez a legmegfelelőbb helyszíneket. Európai vagy egzotikusabb helyek, városi vagy vidéki túra vagy pihenési lehetőségek közül válogathatunk. Sok mindentől függ a kiválasztott hely, de sokszor és sokaknak nincs más lehetőségük -idejük, pénzük- az elutazáshoz, hát maradnak. Budapestiek Budapesten… Aki otthon nyaral megfosztja magát az újdonságoktól? Tény, hogy nem kell felfedezni az egész várost, de van lehetőség bejárni a környékét vagy azokat a városrészeket, ahol ritkábban van dolgunk a hétköznapi rohanásaink közepette. Ily módon turistáskodhatunk és nyaralhatunk itthon is.

Mi idén itthon vagyunk, és a tai chi szenior csoport szervezésében felkerestük a Városligeti fasor szecessziós épületeit. Szerda délidőben idegenvezető segítségével járta a várost a gyakorlatilag nyugdíjas korú baráti társaság.  Rácsodálkoztunk magára a fasorra is, idegenvezetőnk a fák és az épületek történetét, jellegzetes vonásait mutatta meg. Van példásan felújított és rosszabb állapotú a meglátogatott házak között, de ami igazán csodálatos volt, az az igényesség és mestermunka, ami ezeket a villákat jellemezte annak idején. Róth Miksa ablakok, Zsolnai csempék, kovácsoltvas kapuk, épületszobrok díszítik az épületeket kívül-belül. Eddig is találkoztam már a szecesszióval nem egyszer, de itt hihetetlen érdekes volt egymás mellett látni a stíluson belül is nagyon különböző épületeket akár ugyanannak az építésznek a munkájaként is. Volt olyan lépcsőház, ahol a belső ablakokat, eredeti íves liftaknát, lépcsőházi freskókat is megnéztük. A későbbi Nobel-díjasokat oktató Fasori Gimnázium felújított napóráját és más olyan látnivalókat találtunk, amiket a hétköznapokban észre sem veszünk, amik létét nem is sejtjük. Tizenegy gyönyörű épületet néztünk meg a hat sor fával telepített Városligeti fasorban majd a Bajza utcában. A Liget folytatása nemcsak a világhírű Andrássy út, de a csodaszép Fasor is, itt is jártak külföldi turisták, de valamivel kevesebben, és mi magunk is turisták voltunk a saját városunkban, amit nagyon élveztünk.

Idegenvezetővel mentünk, így a programban olyan uticélok is szerepeltek, amiket csak úgy az utcán sétálva nem nézhettünk volna meg. Egy-két épületbe bemehettünk, számomra a legnagyobb csoda az un. Székács villa, ahol találkozhattunk a ház egyik lakójával egy 82 esztendős festőművész hölggyel is.  Fürgén és nagyon kedvesen megmutatta a régi lépcsőházat. Mesélt néhány  gyerekkori emléket a villáról, ami régen a családjuké volt, s amit a háború után lakásokká daraboltak. Szerencsére itt az egyik lakásban lakik ma is. Élmény volt ez a találkozás!

Gyerekkoromban nem tudtunk nyaralni járni, később, amikor már dolgoztam és elég nagyok lettek hozzá a gyerekek néha kaptunk szakszervezeti beutalót, Balatonnál is nyaralhattunk néhányszor. Az utóbbi tíz évben viszont – jobb későn, mint soha- sokat utaztam, kalandoztam, főleg brit tájakon. Sok mindent megcsodáltam, de néha nem értem, átlagos vagy inkább ipari kinézetű helyek is hogyan tudnak szépen megélni az idegenforgalomból. Tesznek érte? Igen. Odafigyelnek a turistákra? Maximálisan. Budapest a világ egyik legszebb fekvésű gyönyörű városa. Vigyázhatnánk jobban a látogatóinkra, akár külföldi, akár hazai vendégről van szó. Ide érdemes legyen visszajönni, büszkélkedhetnénk és kifizetődő is lenne. Csodákat találnak az itt nyaralók, és vannak a városunknak ismeretlen pontjai hatvan éves kor felett is. Érdemes néha idegenvezetővel járni a szülővárosunkban is, rengeteg élménnyel újdonsággal lehetünk gazdagabbak. Idén is itthon nyaralunk!

Kerteljünk!


  Van egy kiskertünk Kispesten. Azt is írhattam volna, hogy családi ház kertecskével, ám ez inkább házas kert. A pici kert a legfontosabb lakrész. Miért mondom el mindezt? Van, akinek ez a természetes, nekem a mai napig inkább csodaszámba megy.

Rövid távon meghatározó, hogyan indul az ember élete, de meg lehet és érdemes is megküzdeni a körülményekkel. Budafokon születtem, a háborút követő időszakban természetes módon társbárletben lakott a család. Egy épen maradt családi ház két szobájában mi heten, a harmadik szobában egy másik család. Konyha, kamra, kert közös.

Innen sikerült csereberével kimenekülni a  súrlódások elöl.  A Déli pályaudvar közelében álló három emeletes ház szoba konyhás lakásában nőttem fel az udvar sarkában, ahova soha nem jutott le a napfény. Más kilátás nem lévén ide született a két nagyobb gyerekem is. Fiatal munkavállalóként önállósodni nem volt keretünk. Kert, friss levegő nem lévén a parkban töltöttünk a lehető legtöbb időt. Emellett több műszakos munka és túlmunkák árán sikerült továbbmenni egy emeleti egy szobás lakásba, majd innen a lakótelepre. A kisebbik fiam már ide érkezett. Hihetetlen luxus volt a pici alapterület ellenére például a fürdőszoba, folyó melegvízzel! A szobák ablakaiban szobanövények nőttek, a konyhaablakban paradicsomot palántáztam. Itt töltöttünk húsz évet, és nem éreztük rosszul magunkat, de ott volt valahol mélyre eltemetve egy álom, később egy cél. Jó lenne egy kertecske! Persze nem mindegy, hogy hol, hiszen itt volt anyám, a munkahelyünk, a gyerekeink iskolái. Itt születtem, még budai lakosként kispesti középiskolába jártam, a lakótelepre szinte hazajöttem.

Ötven éves lettem, mire úgy alakult, hogy megvehettünk itt Kispesten egy igatlant. A kert pici volt, de a hely csendes, békés. Csak nekünk volt drága, hiszen a pici telken öreg házikók álltak. Egy egy szoba, pirinyó konyha, WC az udvaron…  Dolgozói kölcsönökkel megvehettük és nekiálltunk felújítani, átépíteni. Azóta is építkezünk, amit lehetett saját kezűleg oldottunk meg, de itt lakunk, és amit nem győzök csodálni, az a kert.

Nem nagy, de sikerült úgy felosztani, hogy van kicsi vetemény, apró pihenőrész. Van hely hintának, homokozónak, van egy kutyus is, így az unokám úgy tud kinn játszani, ahogy azt annak idején szerettem volna a gyerekeim számára biztosítani. A veteményes részen néhány tő paradicsom, padlizsán, feketeribizke bokor és egres nő többek között. Nem látja el a családot, de más íze van, mint az üzletből származónak. Olyan jó néha leszedni valami saját terményt, ősz végén elmenteni a zöldparadicsomot savanyúságnak, időnként saját sóskát főzni ebédre.

Nyári estéken szeretek kinn elüldögélni és nézni az éppen virágzó csodákat, áthívni néha a szomszédokat, vagy a nagycsaládot egy kis sütögetésre. Nyáron jó vendégeket várni a kertnek hála.

Szeretem a vele járó munkát is, kapálok, gyomlálok metszek. Szeretem a tél végi, tavaszi munkákat is, a nyári kertben kapirgálást, az egész évi tervezést, A kertben nem lehet sürgetni a dolgokat, a kert türelemre tanít. Jó az is, ahogy a férjem is megtalálta a saját örömét ebben a feladatban. Virágokkal nem foglalkozik, de a fű és a sövény az ő asztala, jobb, ha rájuk sem nézek!

Hálás vagyok, hogy ez így megadatott, és nem cserélnék senkinek a cicomás, medencés palotájával, sem a kertész által hibátlanul megalkotott csodakertjével. Ez a mi életünk eredménye.

Kell egy csapat!

Eljött a nyugdíjazás ideje. Igyekeztem rendben hagyni a dolgaimat, átadni minden tudást, apróbb nagyobb trükköt és tiszta lelkiismerettel lezárni az életem egyik meghatározó szakaszát. Azóta néha belátogatok, szeretettel fogadnak, de már nem mindenben vagyok képben, amikor együtt beszélgetünk kerti sütés vagy kávézás során. Már nem is kell értenem. Sok mindenen változtattak és jól tették. A feladatok nem hiányoznak, az emberek viszont igen.

Itthon vagyok. Családom, kertem, kutyám van. Megszületett a második unokám. Most sem unatkozom, de kell egy csapat!

Már munka mellett is éreztem, hogy a feladatok bármennyire is kitöltik az időmet, de nem töltik ki az életemet. Tennem kell az egészségemért, a családomért, a harmóniáért, ami nélkül az emberi lélek elsorvad. Kerestem az utam, és sok mindent találtam. Időhiányban nem könnyű ez az útkeresés, de meg kellett tapasztalnom, hogy ha az életemen jó irányba akarok bármit változtatni, nekem magamnak kell jobbá válnom. Tudni kell kilépni a komforzónából, keményen dolgozni, de tudni kell lazítani, játszani, pihenni is. Boldog nyugdíjas vagyok, mert időben megalapoztam azokat a feladatokat, amik ma az életem részét képezik, így része lehetek azoknak a csapatoknak akikhez ma tartozom, ahol tanulok, dolgozom, mozgok és akikkel segítjük egymást.

Kell legálább egy csapat!

 

VB döntő napja nagymama szemmel

Mostanában Oroszországra figyelnek a sportszeretők. Nem csak a foci szerelmeseit szegezi a képernyő elé, a nagy eseményt családok és ritkábban meccset nézők is sokan figyelik, még én is.

A döntő napjára az illúziók nagyrészt elvesztek, a meglepetések folyamatosan sokkolták a hozzáértőket,  miközben mi, kalandvágyók drukkoltunk akár a legkisebb múltú csapatnak is. Jó volt velük álmodni, a szurkolóik egzotikus ruháit, szokásait figyelni és még a fotelből sportolók is megfogalmaztak néhány szabálymódosítást, ami érdekesebbé, még látványosabbá tehetné a meccseket. Jó öreg sportág, amit az angoloktól úgy megtanult a világ, hogy ők mostanra örülhetnek a negyedik helynek. Sportkommentátorok sorolják a hibáikat. Szerintem nekünk nem lesajnálni, inkább tisztelni és irígyelni kellene őket és tanulni tőlük.

Picit hasonló a helyzet, mint ahogy a vizilabdával, vívással jártunk. Szomorú, hogy a többi sportágat mi magunk sem kísérjük annyi figyelemmel, mint amennyit megérdemelne. Foci VB idején Wimbledonban a világ legnagyobb teniszezői csodás mérkőzéseket játszanak, a Tour már egy hete zajlik, atléták versenyeznek, úszóink remekeltek, kerekesszékes vívóink sok érmet hoztak haza.  Sok mindent kihagytam a felsorolásból, de a lényeg, tisztelet a sportért mindent feláldozóknak, akik  öregbítik a hírünket a világban. Lányaink elkezdték a vizilabda Eb versenyeit, de a legnagyobb öröm a tegnap esti VB döntő volt.

Izgalmas, szinte végig szoros remek meccsen világbajnok lett a kézilabdás lányok húsz év alatti csapata. Minden mérkőzést nyerve hatalmas hittel játszottak és a döntőben is nyertek. Fantasztikus este volt. Gratulálok a lányoknak az eredményhez és ahhoz is, ahogy a magam fajta fotelsportolókkal is újra megszerettették a kézilabdát. Köszönöm.

Július 13 Nagymamák Világnapja

Péntek 13 félni kell tőle? Nem gondolom.

Családunkban 13. szerencsés napnak bizonyult eddig, legalábbis sok jó dolog történt 13. napon. Férjem szülei 13-án esküdtek annó, és mi magunk is még 1976-ban. Ma is együtt vagyunk boldog nagyszülők.

Első munkahelyemen is 13-án kezdtem dolgozni, innen is mentem nyugdíjba 40 év múltán. Hűséges típus vagyok…

Szerencsémre nyugdíjas koromra nagymama lehettem.  Péntek 13-át babázással töltöttem. Nagyobbik unokám lassan 3 éves lesz, és hiába neveltem fel három gyereket, mindig meglep, hogy milyen sokat fejlődik, mennyi mindent megtanul az alatt a pár nap alatt, amióta nem találkoztunk. Milán nagy legény már, épít, mesél, örökmozgó, csibész.

Pici öccse két hónapos, evés és sírás mellett már kezd nézelődni, mosolyogni, és már van, amikor majdnem átalussza az éjszakát, de még igazán pirinyó baba. Pici, pelyhes puha kis szeretetcsomag.

Nem lehet betelni velük, a változással, az ígérettel, amit ezek az apróságok jelentenek. Hálás vagyok értük.

Gödörben

Bosszantó dolgok történnek időnként…

Drukkolok a kukásoknak. Pénteken szoktak jönni, múlt héten minden rendben ment.
Miután elmentek, családom indult volna nagybevásárlásra, de közben ideért a szomszéd építkezésére szánt anyaggal egy teherautó. Be akart farolni a kapujukhoz, de az út beszakadt alatta épp előttünk.


Természetesen a vezető azonnal hivta a főnökét, segitséget kérve. Jött is egy fiatal kollégája, de semmi szerszám nem volt nála. Mi is kiszaladtunk a ház elé, igy legalább egy lapátot tudtunk kölcsönözni a mentéshez. A kis teherautóra átlapátolták a sódert, áttették a cementet. A kis teherkocsi többször fordulva átszállitotta a rakományt az épitkezéshez, így a nagy kocsit már ki lehetett emelni a gödörből.
Az itt maradt úthiba miatt intézkedett a szállító főnöke, és meg is várta, amíg az út karbantartók megérkeznek. Persze péntek délben már nem álltak neki komolyabb munkának, de a terelést jelző korlátot kitették. Nem világít, de ha szemből rávilágítanak, látszik. Reméltük, hogy hétfőig megteszi.
Maga a gödör úgy van bekerítve, ahogy az építkezésen talált anyagokkal éppen sikerült, de látszik, hogy az aszfalt maradéka alatt is gödör van, a próbaképpen beledugott lapát nyelestől eltűnt benne. Egész héten hiába vártunk a javitásra, és nagyobb eső is volt egy éjszaka, igy a még meglévő aszfalt alatt tovább nöhet az üreg. 
Szerencsére kisebb autók járnak erre általában, így a héten nem volt baj. Ma újra várom a kukásokat és drukkolok nekik. 

Eltelt egy esztendő azóta. Az Önkormányzatnál augusztusban érdeklődtem, hogy mikorra tervezik a javítást, hát októberre meg is ígérték. Kicsit távolinak tűnt, de türelmes voltam, vártam. Karácsonykor még nem értek ide, és az első hóesés jótékonyan befedte az utcánkat elcsúfító mélyedést. Gondosan takarítgattuk a környékét, visszaállítottuk, kitámasztottuk a viharokban rendszeresen eldőlő jelzőlámpást, ami persze soha nem világított.

Egy februári szombat délután egyszer csak megjelent egy csapat. Szépen körbevágták a törött aszfaltot és elmentek. A következő héten betömték az alapgödröt, és két nap múlva látszólag befejezték a hiba elhárítást. A fagyos idő, vagy az ötperces ráfordított idő lehetett az oka, nem tudom, de a rászórt kátrány granulátum jellegű felületből nem sikerült szilárd burkolatot varázsolni. Valószínúleg le kellett volna döngölni rendesen, de mivel ez nem történt meg, az alapról szanaszét görgő felület maradt utánuk. Egy darabig reménykedtem, hogy majd a kocsik súlya összefogja, de csak szemét és gödör maradt utánuk. Újabb levélírásba került, hogy összelapátolják a rögöket, és az évfordulóra rendesen leaszfaltozzák a felületet. Kis szépséghibával, de végre készen van, és két hét után a sittet is sikerült elvinni. Remélem, nem szakad be ismét, és nem értem, hogy miért nem hatékonyabb egyszer jól megoldani, mind háromszor félig…

Március 15, ünnep

Amióta az “eszemet tudom” ünneplünk március idusán. Már óvodás koromban is színeztünk magyar zászlót, mondtunk versikét, élveztük a kicsit emelkedett hangulatú tavaszi napokat, de az iskolában kezdődött (volna) a tudatos szemlélet formálás.

1961-et írtunk, első tanítónénink egy tüneményes fiatal hölgy volt, mi voltunk az első osztálya a főiskola után. Sok mindenben nem volt még rutinja, de minden diák és szülő nagyon szerette. Mindent megtanított, amit kellett: betűvetés, számolás mellett olyan tantárgyunk is volt, hogy beszélgetés. Itt tanultunk az életről, erkölcsi és viselkedési normákról, az ünnepekről, a világ dolgairól. Akkor más ünnepeket tartott fontosnak a politika, de márciusban azért forradalomról, hazaszeretetről beszélgettünk. Nem volt hivatalos nemzeti ünnep, nekünk, diákoknak azt mondták, hogy ez csak az ifjúság ünnepe. Nem volt tanítás, de a szülők dolgoztak, így a napköziben vigyáztak ránk. Biztos, rajzoltunk kokárdát is…

Akkoriban év végi vizsgák voltak. Első osztályban ez igazi ünnepi alkalom volt. Az aprónép fehér blúzban feszített, az osztályteremben hátul körben ültek a szülők. Olyan volt, mint egy bemutató óra: számoltunk, olvasott mindenki hangosan (szótagolva), utána jött a kötetlenebb beszélgetés. Szülők hátul csendben somolyogtak…

Edit néni szegény feje feltette azt a kérdést is, hogy “ki tudja, mit ünneplünk március 15-én?” Kis csönd, picit gondolkodunk, aztán én jelenteztem. Nem szoktam, ha nem szólítottak, de erre nekem volt válaszom, a többiek meg nem szóltak…

– “Március 15-én van a nagymamám születésnapja”!

Edit néni picit zavarba jött, mentő kérdéseket tett fel, aztán meg is válaszolta, hátul kuncogtak a vendégek, én meg nem értettem miért!

Ezután gyorsan végetért a bemutató óra, persze mindenki sikeresen levizsgázott.

Drága Edit néni! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szülők előtt, és valószínű, hogy erre a történetre már csak én emlékszem. Nagy-nagy szeretettel minden márciusban.

 

Malenkij robot emlékhely

Mi történt a II. világháború vége felé hazánkban? Mi történt azután? Miért és hova lett sok-sok ezer ember Magyarországról és miért nem lehetett ezekről az emberi sorsokról még beszélni sem?

Van egy légvédelmi óvóhely a Ferencvárosban, itt rendezték be az elhurcoltakra emlékező bemutatót.   Megtekintéséhez előzetes regisztráció, szervezés szükséges, de egyszer szembesülni kell ezekkel az eddig eltitkolt eseményekkel is. A csúnya betonkocka látszik már a villamosból is, ottjártunkkor derült ki számomra, hogy a pályaudvari emlékhely a Magyar Nemzeti Múzeum fenntartásában müködik, a kiállítást a téma avatott fiatal kutatója mutatja be. Tárgyi emlék viszonylag kevés maradt fenn, a falakon fotók, dokumentumok láthatók főként.

Megtudjuk, amit eddig legfeljebb sejtettünk, 1944. augusztus 23-i román átállást követően hazánkban nem mentek simán a szovjet hadsereg által eltervezett hadműveletek. Miután a Kárpátokban kiépített ” Árpád védelmi vonalon” a szovjetek -román segítséggel -átkeltek, menetből kellett volna bevenniük az országot és Budapestet, ehelyett a háború harmadik legnagyobb csatáját vívták meg itt. Budapest véres ostroma 102 napig tartott, ami nagyon nem illett a szovjet tervekbe. Malinovszkij marsall, magyarázandó a bizonyítványt, a ténylegesnél jóval nagyobb ellenálló hadseregről küldött jelentést. Százezer hadifoglyot kellett a hazugság bizonyítékaként a szovjet táborokba küldeni. A leigázott országból összeszedtek minden egyenruhást, rendőrt, postást, Beszkárt dolgozót, az utcán összeterelt -halott német katona ruhába bújtatott- civil férfit és nőt… A polgári lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, az utcán begyűjtött embereket vagonokba terelték és elvitték 3-4 napi kis munkára, hogy a veszteségeket szenvedett Szovjetúnió újjáépítését segítsék. Ebből átlag 3-5 év kényszermunka lett valamelyik GULÁG, vagy GUPVI munkatáborban.

A GULÁG-ok hírét Szolzsenyicintől már hallottuk, a GUVPI-n raboskodó civilek és hadifoglyok esetében a bírósági tárgyalás látszatával sem törődtek, az elhurcoltak nyilvántartására sem sokat adtak. Hazakerülésük után nemhogy kárpótlásra nem volt esély, beszélni sem lehetett a történtekről. Volt olyan ember aki nem hallgatott, őt újra visszavitték…

A gyerekeiket sem vették fel egyetemre 1966-ig, munkát is alig kaptak hazatérésük után az emberek. 1990 után voltak a kárpótlásra törekvések, nem sok sikerrel. Dokumentumok hiányoznak, a tanuk lassan elhalnak.

Ma, amikor azonnal értesülünk a családtagok és világvégi események híreiről, el sem tudjuk képzelni a szélpostát. Az útközben elkapott és vagonba zárt emberek a náluk található bármilyen papírfecnire írtak a családjuknak, hogy ne várják őket haza, és ezt a vonat ablakából kidobálták. A megcímzett kis papírokat az arra járók bevitték a Postára.

Ezeket a leveleket a Posta ingyen kivitte a megadott címre, láttunk ilyen leveleket a kiállításon.

Mintegy 1 millió magyar ember volt érintett ebben, és a harmaduk nem élte túl a megpróbáltatásokat…

Ideje volt 2017-ben megnyitni a kiállítást, és emlékezni ezekre az időkre. A tai chi senior csapat szervezte ezt a látogatást, mi nyugdíjasok is hallottunk itt új történetet. Sok mindent tudtunk már vagy sejtettünk eddig is. Megrendültünk mégis, mi, akik akkor születtünk, amikor a felszabadító hősökről szólt az iskolai tananyag. Szívszorító volt belegondolni, mit éreztek a szüleink, amikor velünk ezekről a dolgokról úgy kellett beszélgetniük, hogy nehogy valami ellentmondás legyen, nehogy bajt csináljunk az egyébként egészséges gyermeki kíváncsisággal.