Mi történt a II. világháború vége felé hazánkban? Mi történt azután? Miért és hova lett sok-sok ezer ember Magyarországról és miért nem lehetett ezekről az emberi sorsokról még beszélni sem?
Van egy légvédelmi óvóhely a Ferencvárosban, itt rendezték be az elhurcoltakra emlékező bemutatót. Megtekintéséhez előzetes regisztráció, szervezés szükséges, de egyszer szembesülni kell ezekkel az eddig eltitkolt eseményekkel is. A csúnya betonkocka látszik már a villamosból is, ottjártunkkor derült ki számomra, hogy a pályaudvari emlékhely a Magyar Nemzeti Múzeum fenntartásában müködik, a kiállítást a téma avatott fiatal kutatója mutatja be. Tárgyi emlék viszonylag kevés maradt fenn, a falakon fotók, dokumentumok láthatók főként.
Megtudjuk, amit eddig legfeljebb sejtettünk, 1944. augusztus 23-i román átállást követően hazánkban nem mentek simán a szovjet hadsereg által eltervezett hadműveletek. Miután a Kárpátokban kiépített ” Árpád védelmi vonalon” a szovjetek -román segítséggel -átkeltek, menetből kellett volna bevenniük az országot és Budapestet, ehelyett a háború harmadik legnagyobb csatáját vívták meg itt. Budapest véres ostroma 102 napig tartott, ami nagyon nem illett a szovjet tervekbe. Malinovszkij marsall, magyarázandó a bizonyítványt, a ténylegesnél jóval nagyobb ellenálló hadseregről küldött jelentést. Százezer hadifoglyot kellett a hazugság bizonyítékaként a szovjet táborokba küldeni. A leigázott országból összeszedtek minden egyenruhást, rendőrt, postást, Beszkárt dolgozót, az utcán összeterelt -halott német katona ruhába bújtatott- civil férfit és nőt… A polgári lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, az utcán begyűjtött embereket vagonokba terelték és elvitték 3-4 napi kis munkára, hogy a veszteségeket szenvedett Szovjetúnió újjáépítését segítsék. Ebből átlag 3-5 év kényszermunka lett valamelyik GULÁG, vagy GUPVI munkatáborban.
A GULÁG-ok hírét Szolzsenyicintől már hallottuk, a GUVPI-n raboskodó civilek és hadifoglyok esetében a bírósági tárgyalás látszatával sem törődtek, az elhurcoltak nyilvántartására sem sokat adtak. Hazakerülésük után nemhogy kárpótlásra nem volt esély, beszélni sem lehetett a történtekről. Volt olyan ember aki nem hallgatott, őt újra visszavitték…
A gyerekeiket sem vették fel egyetemre 1966-ig, munkát is alig kaptak hazatérésük után az emberek. 1990 után voltak a kárpótlásra törekvések, nem sok sikerrel. Dokumentumok hiányoznak, a tanuk lassan elhalnak.
Ma, amikor azonnal értesülünk a családtagok és világvégi események híreiről, el sem tudjuk képzelni a szélpostát. Az útközben elkapott és vagonba zárt emberek a náluk található bármilyen papírfecnire írtak a családjuknak, hogy ne várják őket haza, és ezt a vonat ablakából kidobálták. A megcímzett kis papírokat az arra járók bevitték a Postára.
Ezeket a leveleket a Posta ingyen kivitte a megadott címre, láttunk ilyen leveleket a kiállításon.
Mintegy 1 millió magyar ember volt érintett ebben, és a harmaduk nem élte túl a megpróbáltatásokat…
Ideje volt 2017-ben megnyitni a kiállítást, és emlékezni ezekre az időkre. A tai chi senior csapat szervezte ezt a látogatást, mi nyugdíjasok is hallottunk itt új történetet. Sok mindent tudtunk már vagy sejtettünk eddig is. Megrendültünk mégis, mi, akik akkor születtünk, amikor a felszabadító hősökről szólt az iskolai tananyag. Szívszorító volt belegondolni, mit éreztek a szüleink, amikor velünk ezekről a dolgokról úgy kellett beszélgetniük, hogy nehogy valami ellentmondás legyen, nehogy bajt csináljunk az egyébként egészséges gyermeki kíváncsisággal.
Az élethosszig tartó tanulás ma már alapvető elvárás.