Március 15, ünnep

Amióta az “eszemet tudom” ünneplünk március idusán. Már óvodás koromban is színeztünk magyar zászlót, mondtunk versikét, élveztük a kicsit emelkedett hangulatú tavaszi napokat, de az iskolában kezdődött (volna) a tudatos szemlélet formálás.

1961-et írtunk, első tanítónénink egy tüneményes fiatal hölgy volt, mi voltunk az első osztálya a főiskola után. Sok mindenben nem volt még rutinja, de minden diák és szülő nagyon szerette. Mindent megtanított, amit kellett: betűvetés, számolás mellett olyan tantárgyunk is volt, hogy beszélgetés. Itt tanultunk az életről, erkölcsi és viselkedési normákról, az ünnepekről, a világ dolgairól. Akkor más ünnepeket tartott fontosnak a politika, de márciusban azért forradalomról, hazaszeretetről beszélgettünk. Nem volt hivatalos nemzeti ünnep, nekünk, diákoknak azt mondták, hogy ez csak az ifjúság ünnepe. Nem volt tanítás, de a szülők dolgoztak, így a napköziben vigyáztak ránk. Biztos, rajzoltunk kokárdát is…

Akkoriban év végi vizsgák voltak. Első osztályban ez igazi ünnepi alkalom volt. Az aprónép fehér blúzban feszített, az osztályteremben hátul körben ültek a szülők. Olyan volt, mint egy bemutató óra: számoltunk, olvasott mindenki hangosan (szótagolva), utána jött a kötetlenebb beszélgetés. Szülők hátul csendben somolyogtak…

Edit néni szegény feje feltette azt a kérdést is, hogy “ki tudja, mit ünneplünk március 15-én?” Kis csönd, picit gondolkodunk, aztán én jelenteztem. Nem szoktam, ha nem szólítottak, de erre nekem volt válaszom, a többiek meg nem szóltak…

– “Március 15-én van a nagymamám születésnapja”!

Edit néni picit zavarba jött, mentő kérdéseket tett fel, aztán meg is válaszolta, hátul kuncogtak a vendégek, én meg nem értettem miért!

Ezután gyorsan végetért a bemutató óra, persze mindenki sikeresen levizsgázott.

Drága Edit néni! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szülők előtt, és valószínű, hogy erre a történetre már csak én emlékszem. Nagy-nagy szeretettel minden márciusban.

 

Malenkij robot emlékhely

Mi történt a II. világháború vége felé hazánkban? Mi történt azután? Miért és hova lett sok-sok ezer ember Magyarországról és miért nem lehetett ezekről az emberi sorsokról még beszélni sem?

Van egy légvédelmi óvóhely a Ferencvárosban, itt rendezték be az elhurcoltakra emlékező bemutatót.   Megtekintéséhez előzetes regisztráció, szervezés szükséges, de egyszer szembesülni kell ezekkel az eddig eltitkolt eseményekkel is. A csúnya betonkocka látszik már a villamosból is, ottjártunkkor derült ki számomra, hogy a pályaudvari emlékhely a Magyar Nemzeti Múzeum fenntartásában müködik, a kiállítást a téma avatott fiatal kutatója mutatja be. Tárgyi emlék viszonylag kevés maradt fenn, a falakon fotók, dokumentumok láthatók főként.

Megtudjuk, amit eddig legfeljebb sejtettünk, 1944. augusztus 23-i román átállást követően hazánkban nem mentek simán a szovjet hadsereg által eltervezett hadműveletek. Miután a Kárpátokban kiépített ” Árpád védelmi vonalon” a szovjetek -román segítséggel -átkeltek, menetből kellett volna bevenniük az országot és Budapestet, ehelyett a háború harmadik legnagyobb csatáját vívták meg itt. Budapest véres ostroma 102 napig tartott, ami nagyon nem illett a szovjet tervekbe. Malinovszkij marsall, magyarázandó a bizonyítványt, a ténylegesnél jóval nagyobb ellenálló hadseregről küldött jelentést. Százezer hadifoglyot kellett a hazugság bizonyítékaként a szovjet táborokba küldeni. A leigázott országból összeszedtek minden egyenruhást, rendőrt, postást, Beszkárt dolgozót, az utcán összeterelt -halott német katona ruhába bújtatott- civil férfit és nőt… A polgári lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, az utcán begyűjtött embereket vagonokba terelték és elvitték 3-4 napi kis munkára, hogy a veszteségeket szenvedett Szovjetúnió újjáépítését segítsék. Ebből átlag 3-5 év kényszermunka lett valamelyik GULÁG, vagy GUPVI munkatáborban.

A GULÁG-ok hírét Szolzsenyicintől már hallottuk, a GUVPI-n raboskodó civilek és hadifoglyok esetében a bírósági tárgyalás látszatával sem törődtek, az elhurcoltak nyilvántartására sem sokat adtak. Hazakerülésük után nemhogy kárpótlásra nem volt esély, beszélni sem lehetett a történtekről. Volt olyan ember aki nem hallgatott, őt újra visszavitték…

A gyerekeiket sem vették fel egyetemre 1966-ig, munkát is alig kaptak hazatérésük után az emberek. 1990 után voltak a kárpótlásra törekvések, nem sok sikerrel. Dokumentumok hiányoznak, a tanuk lassan elhalnak.

Ma, amikor azonnal értesülünk a családtagok és világvégi események híreiről, el sem tudjuk képzelni a szélpostát. Az útközben elkapott és vagonba zárt emberek a náluk található bármilyen papírfecnire írtak a családjuknak, hogy ne várják őket haza, és ezt a vonat ablakából kidobálták. A megcímzett kis papírokat az arra járók bevitték a Postára.

Ezeket a leveleket a Posta ingyen kivitte a megadott címre, láttunk ilyen leveleket a kiállításon.

Mintegy 1 millió magyar ember volt érintett ebben, és a harmaduk nem élte túl a megpróbáltatásokat…

Ideje volt 2017-ben megnyitni a kiállítást, és emlékezni ezekre az időkre. A tai chi senior csapat szervezte ezt a látogatást, mi nyugdíjasok is hallottunk itt új történetet. Sok mindent tudtunk már vagy sejtettünk eddig is. Megrendültünk mégis, mi, akik akkor születtünk, amikor a felszabadító hősökről szólt az iskolai tananyag. Szívszorító volt belegondolni, mit éreztek a szüleink, amikor velünk ezekről a dolgokról úgy kellett beszélgetniük, hogy nehogy valami ellentmondás legyen, nehogy bajt csináljunk az egyébként egészséges gyermeki kíváncsisággal.

Tanulás

Az élethosszig tartó tanulás ma már alapvető elvárás.

Az interneten mindenféle témában meg lehet találni jóval több információt, mint amennyi annak idején elég volt egy szakma elsajátításához. Az állandó változást könnyebb is így nyomon követni, mint a hagyományos iskolában tanulással. Ez a bőség ugyanakkor hatalmas zürzavart és egymásnak ellentmondó adatokat, tanácsokat eredményezhet. Ma ahhoz kell az igazi tudás, hogy ebből az áradatból ki kell tudni válogatni a releváns, használható és a helyzethez illő igazságokat. Nagyon fontos, hogy kitől tanulunk, milyen előéletű vezető, akit egy-egy témában követni szeretnénk, ki az, aki számunkra hiteles. Emiatt ma is szükség van képzésekre, könyvekre, ma is hallgatunk a bölcsekre, prédikátorokra.

Ennek fényében olvasom John Maxwell könyveit, hallgatom Pál Feri előadását, amikor csak lehetőségem van rá, Paul Martinelli két hetes kurzusát végighallgattam és TED beszédeket is hallgatok időnként. Mindezt az internetes kurzusok, minikurzusok mellé. Természetesen a szépirodalom sem marad ki, de azt nem tanulásnak tekintem, bár tanít minden jó vers, regény…

Nyugdíjas vagyok, fizikailag nem bírok már annyit, hogy végig a kertben dolgozzak, és gyakrabban menjek edzésre. Időnként le kell ülni. TV sorozatokat kellene néznem, vagy a szomszéddal pletykálni? Inkább olvasok, tanulok. Én így pihenek.