Másság, avagy kacifántka

Down kóros pici lány húsvéti tojásokkal

Mit értünk ez alatt?

 

Manapság sokat hangoztatják a személyiségi jogokat. Elvileg minden ember egyenlőnek születik, de azért tudjuk, hogy a gyakorlat mást mutat.

Ha csak a születő baba szempontjából nézzük, meghatározó az ország, a helység, a család anyagi helyzete. Vannak generációkon átívelő hátrányok, vannak előre látható események és megjósolhatatlanok.

Gondolhatjuk, hogy gondos tervezéssel megelőzhetjük a lehetetlen helyzeteket, reméljük  hogy egy átlagos család tervezett gyereke szépen felnőve boldog, sikeres emberré, országunk hasznos, adófiető polgárává válik. Általában ez megvalósítható is.

És aki másmilyennek születik?

Csodáljuk a mindig pozitív szemléletet hírdető életmód gurukat, akik motivációs trénerként emberek ezreibe próbálják a lelket önteni. Megcsodáljuk a végtaghiányos paralimpiai bajnokot, a putriból doktori címet szerző fiatalt. Tiszteljük a kivételeseket, de a többiekkel mi történik? Miért nem tiszteljük az emberi mivoltukat születéstől kezdve?

Mi történik, ha egy családban születik egy nem átlagos baba? Ha születéskor kiderül, hogy mozgássérült lesz a gyerek? Ha egy korababa sérülten képes csak túlélni az elsietett világrajövetelt? Mi történik, ha később kiderül, hogy az elsőre egészségesnek látszó baba pl. autista, vagy valami rejtett betegsége van, ha felnőtt, vagy kamaszkorban melegnek bizonyul? Nem szereti majd a család, ha kiderül egy betegség, furcsaság? Dehogynem! Anyának még inkább a szemefénye, a család először összeszalad, megijed, de sokszor később a rokonok, ismerődök elmaradoznak. Nincsenek közös programok a beteg gyereket nevelő családdal, mert félnek. Azt gondolják, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Sok esetben apa is eltűnik, anya magára marad a beteg gyerekkel. Munka, betegápolás, küzdelem a gyerek életéért miközben a sérült gyerek annyi szeretetet és örömet ad, mint addig senki más.

Kacifántos gyereket kaptál a sorstól, hát akkor messziről sajnálunk! Jó messziről. Minden anya boldog és büszke, ha azt látja, hogy a kezdetben magatehetetlen picurka egyre több mindent képes egyedül csinálni. A down baba is fejlődik, az ő anyukája ugyanúgy megörül minden lépésnek, minden új mozzanatnak, ő is büszke, ha a pici elér egy új eredményt. Ezt miért nem értékeli a többi ember? Valahogy úgy működik a társadalom, hogy még a játszótéren is odébbviszik az egészséges gyereket, inkább mindenki elfordul, rosszabb esetben elküldik a szülőt a beteg gyerekkel, hogy ne zavarja a többieket.

Vannak, akik megmondják… és aki nem olyan, azt kiközösítik. De ki mondhatja meg milyennek kell lenni! Milyen gyereket kell szülni? Ha beteg gyereked van, nem neked való ez a program, ne gyertek ide. Vidd el a gyereked, nem akarjuk látni!

Hidd el, érintett szülőként fel tudjuk mérni, hogy a gyerek milyen programban tud résztvenni, nyilván nem erőltetünk rá semmit sem a gyerekre, sem a többiekre. Ismerjük a határaikat. Miért gondolják néhányan, hogy a kacifántos gyereket el kellene rejteni és szégyellni a világ előtt? Mozgássérült gyerekből tudós is lehet, értelmi sérültből akár remek munkaerő, vagy különleges művész. Egeszséges gyerekből is válhat később semmirekellő ember, pláne, ha nem kap megfelelő nevelést. Betegség, baleset is bárkivel megeshet. Akkor átáll a másik oldalra? A beteggel a sikerhez, sokszor az életben maradáshoz is sokkal több törődés, több türelem, több erőfeszítés kell. Anyát, szerencsés esetben a többi családtagot nem sajnálni kell, tesszük, amit kell, de tisztelni, segíteni kellene. Vagy legalább nem kiközösíteni, nem bántani…

Melegek próbálnak érzékenyíteni, felvonulnak, jogokért küzdenek. A többség nem érti. Éljenek, nálunk nem bántja őket senki, csak ne vonuljanak! Régebben börtön járt már a gyanúsításért is, ma nyugodtan élhet együtt a párjával.

Van Down világnap, az autizmusnak is van napja, amikor kékkel világítanak néhány épületet. Ettől jobb lesz a családnak? Kapnak segítséget, egész évre lehetőségeket az elviselhetőbb életre? Egy-egy nap szavalnak róluk, talán bizonyos betegségek szűrése, gyógyítása nagyot lépett előre (SMA), de mi, társadalom többi tagja, mikor jutunk el arra a pontra, hogy egy fotós csoportból nem tessékelik ki az anyukát, aki a tündéri Down kislányát fotózta? Miért nézik ki az autista nagyfiút a bábszínházból, ha a kistestverekkel együtt ő is bemegy? Miért nem hintázhat a téren, ha azt szereti? (Akkor is leszállítják, kicsúfolják, ha jut hinta a „normális” többi gyereknek is.) Ők is gyerekek, cuki mosollyal, mozdulatokkal, gondolatokkal. Akinek van sérült gyerek a közelében, tudja, hogy sokszor ők a család „szeretet tankjai”.

Párizsban az Eiffel tornyot világítják kékkel az autizmus világnapján, nagy világcégek a termékeiket mindenféle emberrel reklámozzák (minden rassz, betegség előfordul, vannak Down modelleik). A BBC filmjeiben gyakran a betegek kertészkednek, remekül. Angol iskolasok gyakran mennek színházba, múzeumba, terepre. Sokszor láttam köztük tolókocsis, két bottal lassan menő, fehérbotos gyereket is a többiekkel együtt. Nekik természetes, segítik is egymást.

Mi itt Magyarországon miért nem haladunk a korral ebben is? A fiam kisegítő iskolája mellett hallottam, amikor egy szülő maga mellé hívta az utcán bicikliző gyerekét, ne menjen „azok” közelébe. Mitől félt? Hogy a születéskori agyvérzés tíz év múlva fertőző? Hogy kiront egy csapat dühöngő őrült és bántja a gyerekét? Gyerekek, nem veszélyesek, pár dolgot sokkal nehezebben tanulnak meg, de gyerekek ők is. Nagyon kevés dologban különböznek az átlagtól. A két egészséges gyerekem a szomszéd iskolába járt. Gyakran csináltam nekik közös programot, farsangkor egymás iskoláiban a csoportos jelmezekbe bevontam a többi gyerekem is. Ők néhányan természetesnek vették, hogy Peti másmilyen, másképp kell vele jatszani, de lehet. Eljut-e valaha a többség arra a gondolatra, hogy együtt, egymás jó tulajdonságait kihasználva sokkal többre jutunk.  Nem mindenki szőke, kékszemű? Emlékszünk még: nem mindenki árja!? Igaz, de hol élünk?

 

 

Jurtából, háborús övezetből a színpadra

Februárban részt vettem egy olyan programon, ahova már évek óta készülődtem. Három nap az üzlettársakkal, akik már messze nem csak a mentoraim, a kapcsolatunk sokkal inkább barátság. Hálás vagyok értük, egy kicsit miattuk is kirgiz asszony jurtából sikerszínpadra értjelentkeztem erre a képzésre. Voltak persze elvárásaim is, hiszen ez egy fizetős személyiségfejlesztő program, ahol sikeres emberek teszik közkinccsé a tudásukat, tapasztalataikat. Tanulni akartam, ezt meg is kaptam, ahogy elvártam.

Valamire azonban nem számítottam. Nemzetközi rendezvény volt, dán vendégelőadóval és nagyon sok keleti vendéggel. Látványra is színes volt a csapat; gyönyörű selyemkendők, kirgiz, kazah viseletek keveredtek öltönyös kosztümös, európai arcú üzletemberekkel. Ez a soknyelvű társaság olyan harmóniában nevetett, sírt, jegyzetelt és ünnepelt együtt csaknem három napig, hogy ennél jobban megrendezni sem lehetett volna. Itt nem kellett készülni, csak befogadni, de olyan hihetetlen élethelyzetek bontakoztak ki minden egyes beszélőnél, hogy nincs az a színházi rendező, aki ennyi mindent besüríthetett volna a darabjába. Nem voltak színészek, minden előadó saját történetével lépett a színpadra, épp ezért volt megismételhetetlen és felbecsülhetetlen a rendezvény. Péntek hajnalban indultunk Nyíregyházára és vasárnap délután vissza, az ebédszünetektől eltekintve a sportcsarnokban töltöttük a hétvégét. Hallhattuk, hogy gondolkodik egy ízig-vérig profi üzletember, hogy támogat ugandai gyerekeket egy másik, aki már régóta sikeres az üzleti életben, de abban is, hogy kell visszaadni egy HIV fertőzött kisfiú önbizalmát és egészségét. Hogyan lehet jobbá tenni 120 másik gyerek életét, megteremteni számukra a tanulás lehetőségét. Láttuk a példát, hogy hogyan kell adni.

Voltak sikeres előadók minden országból, turbánban, kendőben, öltönyben, volt köztük orvos, volt aki takarításból élt, mielőtt az üzlettel foglalkozni kezdett, volt akinek húsz éves üzlete van már, szerepelt olyan is, aki csak néhány éve kezdte. Mindegyikük sikeres volt, mindenki elmondta a történetét. Nem volt titok, azt illusztrálták, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára! Komoly ára.

Ukrán üzlettársunk sikerét ünnepeltük például szombat este. Nagy siker volt, vidáman, táncosokkal, jelmezben ment a színpadra, de ahogy elmesélte az útját a bántalmazó kapcsolatától addig, ahogy megélte a háborút a Krímben, nagyon megérintett mindannyiunkat. Cseh, orosz, kazah, kirgiz szlovák, magyar emberek együtt kacagtunk, sírtunk, figyeltünk, ünnepeltünk.

Kirgiz asszony elmesélte, hogy tíz éve dolgozik az üzletágunkban, jurtából indult és onnnan dolgozik a lányával együtt. Tíz éve minden rendezvényen, minden oktatáson részt vett egy kivétellel, amikor nagybeteg volt. Az üzlettársait is erre bíztatta, és ha valaki nem tudta, hogy jelenjen meg egy ilyen alkalmon, bátorította, hogy jegyet vegyen ne új ruhát. Most is egyszerű öltözetben turbánnal a fején állt a színpadon, miközben a hatvanadik születésnapját üzlettársaival, szponzorával Párizsban készülnek megünnepelni. Sikert lehet elérni ott is, ahol nem gazdagok az emberek, ahol nincs sok szomszéd a közelben, ahol nem magától értetődő az internet, de még a villany sem.

Sok embert ünnepeltünk, közben videóról megemlékeztünk egy csupa mosoly, csupa élet férfiről, akinek a legsikeresebbek közt van a helye, immár végleg, hiszen a mosolygós videó felvétele után néhány nappal autóbalesete volt. Az egész terem felállva, sírva gyászolta.

Inspiráló, felemelő, tömény rendezvény volt, olyan, mintha 5-10 színdarabot néztünk volna végig egyhuzamban egy meleg, baráti társaságban. Ezeket a darabokat az élet írta és írja folyamatosan.

Az egzotikus arcok, a néha komoly, máskor kacagó emberek együtt lélegeztek, együtt rezegtek. Alig várom, hogy újra legyen ilyen rendezvény, megyek! Már megvan a jegyem…

 

 

 

 

Kerteljünk!


  Van egy kiskertünk Kispesten. Azt is írhattam volna, hogy családi ház kertecskével, ám ez inkább házas kert. A pici kert a legfontosabb lakrész. Miért mondom el mindezt? Van, akinek ez a természetes, nekem a mai napig inkább csodaszámba megy.

Rövid távon meghatározó, hogyan indul az ember élete, de meg lehet és érdemes is megküzdeni a körülményekkel. Budafokon születtem, a háborút követő időszakban természetes módon társbárletben lakott a család. Egy épen maradt családi ház két szobájában mi heten, a harmadik szobában egy másik család. Konyha, kamra, kert közös.

Innen sikerült csereberével kimenekülni a  súrlódások elöl.  A Déli pályaudvar közelében álló három emeletes ház szoba konyhás lakásában nőttem fel az udvar sarkában, ahova soha nem jutott le a napfény. Más kilátás nem lévén ide született a két nagyobb gyerekem is. Fiatal munkavállalóként önállósodni nem volt keretünk. Kert, friss levegő nem lévén a parkban töltöttünk a lehető legtöbb időt. Emellett több műszakos munka és túlmunkák árán sikerült továbbmenni egy emeleti egy szobás lakásba, majd innen a lakótelepre. A kisebbik fiam már ide érkezett. Hihetetlen luxus volt a pici alapterület ellenére például a fürdőszoba, folyó melegvízzel! A szobák ablakaiban szobanövények nőttek, a konyhaablakban paradicsomot palántáztam. Itt töltöttünk húsz évet, és nem éreztük rosszul magunkat, de ott volt valahol mélyre eltemetve egy álom, később egy cél. Jó lenne egy kertecske! Persze nem mindegy, hogy hol, hiszen itt volt anyám, a munkahelyünk, a gyerekeink iskolái. Itt születtem, még budai lakosként kispesti középiskolába jártam, a lakótelepre szinte hazajöttem.

Ötven éves lettem, mire úgy alakult, hogy megvehettünk itt Kispesten egy igatlant. A kert pici volt, de a hely csendes, békés. Csak nekünk volt drága, hiszen a pici telken öreg házikók álltak. Egy egy szoba, pirinyó konyha, WC az udvaron…  Dolgozói kölcsönökkel megvehettük és nekiálltunk felújítani, átépíteni. Azóta is építkezünk, amit lehetett saját kezűleg oldottunk meg, de itt lakunk, és amit nem győzök csodálni, az a kert.

Nem nagy, de sikerült úgy felosztani, hogy van kicsi vetemény, apró pihenőrész. Van hely hintának, homokozónak, van egy kutyus is, így az unokám úgy tud kinn játszani, ahogy azt annak idején szerettem volna a gyerekeim számára biztosítani. A veteményes részen néhány tő paradicsom, padlizsán, feketeribizke bokor és egres nő többek között. Nem látja el a családot, de más íze van, mint az üzletből származónak. Olyan jó néha leszedni valami saját terményt, ősz végén elmenteni a zöldparadicsomot savanyúságnak, időnként saját sóskát főzni ebédre.

Nyári estéken szeretek kinn elüldögélni és nézni az éppen virágzó csodákat, áthívni néha a szomszédokat, vagy a nagycsaládot egy kis sütögetésre. Nyáron jó vendégeket várni a kertnek hála.

Szeretem a vele járó munkát is, kapálok, gyomlálok metszek. Szeretem a tél végi, tavaszi munkákat is, a nyári kertben kapirgálást, az egész évi tervezést, A kertben nem lehet sürgetni a dolgokat, a kert türelemre tanít. Jó az is, ahogy a férjem is megtalálta a saját örömét ebben a feladatban. Virágokkal nem foglalkozik, de a fű és a sövény az ő asztala, jobb, ha rájuk sem nézek!

Hálás vagyok, hogy ez így megadatott, és nem cserélnék senkinek a cicomás, medencés palotájával, sem a kertész által hibátlanul megalkotott csodakertjével. Ez a mi életünk eredménye.

Kell egy csapat!

Eljött a nyugdíjazás ideje. Igyekeztem rendben hagyni a dolgaimat, átadni minden tudást, apróbb nagyobb trükköt és tiszta lelkiismerettel lezárni az életem egyik meghatározó szakaszát. Azóta néha belátogatok, szeretettel fogadnak, de már nem mindenben vagyok képben, amikor együtt beszélgetünk kerti sütés vagy kávézás során. Már nem is kell értenem. Sok mindenen változtattak és jól tették. A feladatok nem hiányoznak, az emberek viszont igen.

Itthon vagyok. Családom, kertem, kutyám van. Megszületett a második unokám. Most sem unatkozom, de kell egy csapat!

Már munka mellett is éreztem, hogy a feladatok bármennyire is kitöltik az időmet, de nem töltik ki az életemet. Tennem kell az egészségemért, a családomért, a harmóniáért, ami nélkül az emberi lélek elsorvad. Kerestem az utam, és sok mindent találtam. Időhiányban nem könnyű ez az útkeresés, de meg kellett tapasztalnom, hogy ha az életemen jó irányba akarok bármit változtatni, nekem magamnak kell jobbá válnom. Tudni kell kilépni a komforzónából, keményen dolgozni, de tudni kell lazítani, játszani, pihenni is. Boldog nyugdíjas vagyok, mert időben megalapoztam azokat a feladatokat, amik ma az életem részét képezik, így része lehetek azoknak a csapatoknak akikhez ma tartozom, ahol tanulok, dolgozom, mozgok és akikkel segítjük egymást.

Kell legálább egy csapat!

 

Július 13 Nagymamák Világnapja

Péntek 13 félni kell tőle? Nem gondolom.

Családunkban 13. szerencsés napnak bizonyult eddig, legalábbis sok jó dolog történt 13. napon. Férjem szülei 13-án esküdtek annó, és mi magunk is még 1976-ban. Ma is együtt vagyunk boldog nagyszülők.

Első munkahelyemen is 13-án kezdtem dolgozni, innen is mentem nyugdíjba 40 év múltán. Hűséges típus vagyok…

Szerencsémre nyugdíjas koromra nagymama lehettem.  Péntek 13-át babázással töltöttem. Nagyobbik unokám lassan 3 éves lesz, és hiába neveltem fel három gyereket, mindig meglep, hogy milyen sokat fejlődik, mennyi mindent megtanul az alatt a pár nap alatt, amióta nem találkoztunk. Milán nagy legény már, épít, mesél, örökmozgó, csibész.

Pici öccse két hónapos, evés és sírás mellett már kezd nézelődni, mosolyogni, és már van, amikor majdnem átalussza az éjszakát, de még igazán pirinyó baba. Pici, pelyhes puha kis szeretetcsomag.

Nem lehet betelni velük, a változással, az ígérettel, amit ezek az apróságok jelentenek. Hálás vagyok értük.