Első külföldi igazi fotóstúrám, ahol én is kipróbálhattam, milyen az, amikor nem rohanunk két kattintás között, van idő kivárni, amíg le vagy felszáll a köd, vagy épp kibújik a felkelő nap a hegyek közül.
Varázslatos, amikor nem rohanunk sehova, lessük a csodás pillanatokat és megpróbáljuk visszaadni a hangulatát egy borongós, őszi tájnak. Nemcsak dokumentálni, hogy ott voltunk, hogy megmutathassuk a családnak, barátoknak, de visszaadni a szinte lehetetlent: két dimenzióban a teret, illatokat, a tűnékeny hangulatokat, fényeket. Végre nekem is van rendes fényképezőgépem (profik mosolyognának ezen), és most még (mindig) tanulom, hogy lehet vele varázsolni is, nemcsak kattintgatni. Nem egyszerű, de tanárunk Lipcsei Lajos türelmesebb, mit anya a kacifántos gyerekeihez. Szükségem is van a türelmére, hiszen a többször hallott és elvileg megértett tanítás után sem egyértelmű, hogy olyan lesz a végeredmény, ahogy láttam, amit meg akartam mutatni. Kérdezni, próbálni kell újra és újra. Nagyok szerint belépő szintű gép, nekem több évtizedes álom, egyszerű, de mégis mennyi lehetőséget rejt! Valahol el kell kezdeni!
Hova akarok eljutni? Nem tudom még, de nem is sürget senki és semmi. Nyugdíjas vagyok. Vannak kedvenc témáim, de a lehetőségeket meg is kell keresni/teremteni. Közben itt az idő tanulni. A technikát meg lehet tanulni, a kompozíciós szabályokat is. A látásmódot, a figyelmet viszont csiszolgatni kell évek-évtizedek munkájával.
Itt van néhány kedves képem a több ezerből, amit ez alatt a pár nap alatt lőttem, ezek nekem visszahozzák a pillanatot. Aki nem volt ott, nem tudom, hogy érzi-e, gyanítom, hogy még nem. Nem baj, van még dolgom a Klubban, vannak még nagyok, akiknek az albumait lehet lapozgatni, vannak tanfolyamok, amiket érdemes végigcsinálni, emberek, akiket érdemes követni. Úton vagyok, és élvezem.
