Kerteljünk!


  Van egy kiskertünk Kispesten. Azt is írhattam volna, hogy családi ház kertecskével, ám ez inkább házas kert. A pici kert a legfontosabb lakrész. Miért mondom el mindezt? Van, akinek ez a természetes, nekem a mai napig inkább csodaszámba megy.

Rövid távon meghatározó, hogyan indul az ember élete, de meg lehet és érdemes is megküzdeni a körülményekkel. Budafokon születtem, a háborút követő időszakban természetes módon társbárletben lakott a család. Egy épen maradt családi ház két szobájában mi heten, a harmadik szobában egy másik család. Konyha, kamra, kert közös.

Innen sikerült csereberével kimenekülni a  súrlódások elöl.  A Déli pályaudvar közelében álló három emeletes ház szoba konyhás lakásában nőttem fel az udvar sarkában, ahova soha nem jutott le a napfény. Más kilátás nem lévén ide született a két nagyobb gyerekem is. Fiatal munkavállalóként önállósodni nem volt keretünk. Kert, friss levegő nem lévén a parkban töltöttünk a lehető legtöbb időt. Emellett több műszakos munka és túlmunkák árán sikerült továbbmenni egy emeleti egy szobás lakásba, majd innen a lakótelepre. A kisebbik fiam már ide érkezett. Hihetetlen luxus volt a pici alapterület ellenére például a fürdőszoba, folyó melegvízzel! A szobák ablakaiban szobanövények nőttek, a konyhaablakban paradicsomot palántáztam. Itt töltöttünk húsz évet, és nem éreztük rosszul magunkat, de ott volt valahol mélyre eltemetve egy álom, később egy cél. Jó lenne egy kertecske! Persze nem mindegy, hogy hol, hiszen itt volt anyám, a munkahelyünk, a gyerekeink iskolái. Itt születtem, még budai lakosként kispesti középiskolába jártam, a lakótelepre szinte hazajöttem.

Ötven éves lettem, mire úgy alakult, hogy megvehettünk itt Kispesten egy igatlant. A kert pici volt, de a hely csendes, békés. Csak nekünk volt drága, hiszen a pici telken öreg házikók álltak. Egy egy szoba, pirinyó konyha, WC az udvaron…  Dolgozói kölcsönökkel megvehettük és nekiálltunk felújítani, átépíteni. Azóta is építkezünk, amit lehetett saját kezűleg oldottunk meg, de itt lakunk, és amit nem győzök csodálni, az a kert.

Nem nagy, de sikerült úgy felosztani, hogy van kicsi vetemény, apró pihenőrész. Van hely hintának, homokozónak, van egy kutyus is, így az unokám úgy tud kinn játszani, ahogy azt annak idején szerettem volna a gyerekeim számára biztosítani. A veteményes részen néhány tő paradicsom, padlizsán, feketeribizke bokor és egres nő többek között. Nem látja el a családot, de más íze van, mint az üzletből származónak. Olyan jó néha leszedni valami saját terményt, ősz végén elmenteni a zöldparadicsomot savanyúságnak, időnként saját sóskát főzni ebédre.

Nyári estéken szeretek kinn elüldögélni és nézni az éppen virágzó csodákat, áthívni néha a szomszédokat, vagy a nagycsaládot egy kis sütögetésre. Nyáron jó vendégeket várni a kertnek hála.

Szeretem a vele járó munkát is, kapálok, gyomlálok metszek. Szeretem a tél végi, tavaszi munkákat is, a nyári kertben kapirgálást, az egész évi tervezést, A kertben nem lehet sürgetni a dolgokat, a kert türelemre tanít. Jó az is, ahogy a férjem is megtalálta a saját örömét ebben a feladatban. Virágokkal nem foglalkozik, de a fű és a sövény az ő asztala, jobb, ha rájuk sem nézek!

Hálás vagyok, hogy ez így megadatott, és nem cserélnék senkinek a cicomás, medencés palotájával, sem a kertész által hibátlanul megalkotott csodakertjével. Ez a mi életünk eredménye.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

* A hozzászóláshoz el kell fogadnod az adatvédelmi tájékoztatót.

*

Elfogadom.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .