Furcsa szerzet az ember! Koronavírus megjelenése előtt kialakult életünkre fárasztó szokásokat alakítottunk ki, és még mi nyugdíjasok is állandó időhiányban szenvedtünk, folyton rohantunk. Alig vártuk, hogy végre legyen itthon egy nyugodt óra, amikor nem kell ügyet intézni, orvosnál sorban ülni, üzletekben, metrón tolongni.
Egyszer csak ideért Kínából, amiről előtte csak a TV-ből láttunk némi ízelítőt, hittük is nem is a média rémhíreit. Egyből ránkszakadt a ” #maradjotthon, a moss kezet” időszak, amivel minden a visszájára fordult. Volt otthon sok-sok óra a szeretteink egy részével, amikor nem lehetett személyesen semmit intézni, sem orvoshoz menni… Aki tehette és nem akarta dacosan az ajánlottak ellenkezőjét csinálni, most is a szabadságjogokat emlegetve, az szépen otthon foglalta el magát, hogy ne fertőzzön senkit és ne is betegedjen meg. Ez pár napig kellemes volt, de a rémhíradót nézve, és az unokáktól elvágva egyre nehezebben ment békésen, jó lelkiállapotban. Leginkább a család többi része hiányzott, például a legfinomabb gyerekpuszik az unokáktól! Megvoltunk, de …. Két hónap után már nagyon hiányoztak a barátok, a szomszédok, sőt úgy tűnt, hogy sokan már az ellenségeik után is sóvárognak. Közösségi médiát olvasva meglepő volt, mennyire egymásnak ugrottak az emberek minden apróság miatt, a kommentekből látszott, mekkora a feszültség. Ezeket humorral, csokievéssel, mindenféle munkákba temetkezéssel fel lehetett rövidtávon oldani, de nem mindenki helyzetét könnyítette meg. Én általában szeretek olvasni, de most nem volt hozzá türelmem, de hangoskönyvet hallgattam, a konyhaszékek -időszerű- felújítása nem volt rossz terápia, de a legnagyobb segítség mégis az a rengeteg online program volt, amit az üzlettársak, és a tai chi csapat indított valamint egy-két erre szakosodott Facebook oldal hírdetett meg. Hangversenyek, színházi programok követték egymást, múzeumokban is „jártam”virtuálisan. Végignéztem a Hattyúk tavát berlini balettáncosok, a Padlást a néhai Kaszás Attila előadásában. A Tánc világnapján is élő közvetítésben élvezhettem végig a Csipkerózsika balett előadást, egyik angol sporttársam kéthetente élő koncerteket adott a karanténból. Ott tényleg vesztegzár volt, nem csak ajánlották, hogy aki teheti, maradjon otthon. Pici lakás szobájából gitározott négy különböző gitáron, szájharmonikával, énekkel kísérte magát, bemutatta a zenei cd-i anyagát. Nem volt profi stúdiója, vasalódeszka hátuljára ragasztott mobillal élő Fb live adást közvetített, mégis hihetetlen hangulatot produkált. Voltak csodálatos régi hangversenyek is, igazán el voltunk kényeztetve.
A héten nálunk már feloldották a korlátozásokat, így gondolom lassan vége lesz ennek az ingyenes kulturális cunaminak, amit egy idő után már nem is tudtam követni. Nagyon hálás vagyok ezekért a megosztásokért, ezidő alatt gyakrabban jutottam el színházba, mint előtte a békeidőben. A szokások múzeumi sétáink hiányoznak ugyan, de ezek az emberek akár élő karaténkoncerttel, akár a fantasztikus régiek megosztásával segítettek a járvány leküzdésében a lelkek gyógyításával. Biztosan segítettek saját magukon is, és ez így jó. Az egészséghez a test és a szellem jóléte is alapvető, remélem ezt felismerték, és minél többen alkalmazzák a továbbiakban is. Bízom benne, hogy a felfokozott közhangulat lecsillapítását is segíti majd a zene, a tánc és nem kell a járvány újabb fellángolása miatt megint ezt a távolságtartást erőltetni.
Reménykedem, de ha kell, használjuk újra és újra a kultúrát! Nem lehetne receptre felírni?