Februárban részt vettem egy olyan programon, ahova már évek óta készülődtem. Három nap az üzlettársakkal, akik már messze nem csak a mentoraim, a kapcsolatunk sokkal inkább barátság. Hálás vagyok értük, egy kicsit miattuk is 
jelentkeztem erre a képzésre. Voltak persze elvárásaim is, hiszen ez egy fizetős személyiségfejlesztő program, ahol sikeres emberek teszik közkinccsé a tudásukat, tapasztalataikat. Tanulni akartam, ezt meg is kaptam, ahogy elvártam.
Valamire azonban nem számítottam. Nemzetközi rendezvény volt, dán vendégelőadóval és nagyon sok keleti vendéggel. Látványra is színes volt a csapat; gyönyörű selyemkendők, kirgiz, kazah viseletek keveredtek öltönyös kosztümös, európai arcú üzletemberekkel. Ez a soknyelvű társaság olyan harmóniában nevetett, sírt, jegyzetelt és ünnepelt együtt csaknem három napig, hogy ennél jobban megrendezni sem lehetett volna. Itt nem kellett készülni, csak befogadni, de olyan hihetetlen élethelyzetek bontakoztak ki minden egyes beszélőnél, hogy nincs az a színházi rendező, aki ennyi mindent besüríthetett volna a darabjába. Nem voltak színészek, minden előadó saját történetével lépett a színpadra, épp ezért volt megismételhetetlen és felbecsülhetetlen a rendezvény. Péntek hajnalban indultunk Nyíregyházára és vasárnap délután vissza, az ebédszünetektől eltekintve a sportcsarnokban töltöttük a hétvégét. Hallhattuk, hogy gondolkodik egy ízig-vérig profi üzletember, hogy támogat ugandai gyerekeket egy másik, aki már régóta sikeres az üzleti életben, de abban is, hogy kell visszaadni egy HIV fertőzött kisfiú önbizalmát és egészségét. Hogyan lehet jobbá tenni 120 másik gyerek életét, megteremteni számukra a tanulás lehetőségét. Láttuk a példát, hogy hogyan kell adni.
Voltak sikeres előadók minden országból, turbánban, kendőben, öltönyben, volt köztük orvos, volt aki takarításból élt, mielőtt az üzlettel foglalkozni kezdett, volt akinek húsz éves üzlete van már, szerepelt olyan is, aki csak néhány éve kezdte. Mindegyikük sikeres volt, mindenki elmondta a történetét. Nem volt titok, azt illusztrálták, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára! Komoly ára.
Ukrán üzlettársunk sikerét ünnepeltük például szombat este. Nagy siker volt, vidáman, táncosokkal, jelmezben ment a színpadra, de ahogy elmesélte az útját a bántalmazó kapcsolatától addig, ahogy megélte a háborút a Krímben, nagyon megérintett mindannyiunkat. Cseh, orosz, kazah, kirgiz szlovák, magyar emberek együtt kacagtunk, sírtunk, figyeltünk, ünnepeltünk.
Kirgiz asszony elmesélte, hogy tíz éve dolgozik az üzletágunkban, jurtából indult és onnnan dolgozik a lányával együtt. Tíz éve minden rendezvényen, minden oktatáson részt vett egy kivétellel, amikor nagybeteg volt. Az üzlettársait is erre bíztatta, és ha valaki nem tudta, hogy jelenjen meg egy ilyen alkalmon, bátorította, hogy jegyet vegyen ne új ruhát. Most is egyszerű öltözetben turbánnal a fején állt a színpadon, miközben a hatvanadik születésnapját üzlettársaival, szponzorával Párizsban készülnek megünnepelni. Sikert lehet elérni ott is, ahol nem gazdagok az emberek, ahol nincs sok szomszéd a közelben, ahol nem magától értetődő az internet, de még a villany sem.
Sok embert ünnepeltünk, közben videóról megemlékeztünk egy csupa mosoly, csupa élet férfiről, akinek a legsikeresebbek közt van a helye, immár végleg, hiszen a mosolygós videó felvétele után néhány nappal autóbalesete volt. Az egész terem felállva, sírva gyászolta.
Inspiráló, felemelő, tömény rendezvény volt, olyan, mintha 5-10 színdarabot néztünk volna végig egyhuzamban egy meleg, baráti társaságban. Ezeket a darabokat az élet írta és írja folyamatosan.
Az egzotikus arcok, a néha komoly, máskor kacagó emberek együtt lélegeztek, együtt rezegtek. Alig várom, hogy újra legyen ilyen rendezvény, megyek! Már megvan a jegyem…