Kategória: Szabadidő

Másság, avagy kacifántka

Down kóros pici lány húsvéti tojásokkal

Mit értünk ez alatt?

 

Manapság sokat hangoztatják a személyiségi jogokat. Elvileg minden ember egyenlőnek születik, de azért tudjuk, hogy a gyakorlat mást mutat.

Ha csak a születő baba szempontjából nézzük, meghatározó az ország, a helység, a család anyagi helyzete. Vannak generációkon átívelő hátrányok, vannak előre látható események és megjósolhatatlanok.

Gondolhatjuk, hogy gondos tervezéssel megelőzhetjük a lehetetlen helyzeteket, reméljük  hogy egy átlagos család tervezett gyereke szépen felnőve boldog, sikeres emberré, országunk hasznos, adófiető polgárává válik. Általában ez megvalósítható is.

És aki másmilyennek születik?

Csodáljuk a mindig pozitív szemléletet hírdető életmód gurukat, akik motivációs trénerként emberek ezreibe próbálják a lelket önteni. Megcsodáljuk a végtaghiányos paralimpiai bajnokot, a putriból doktori címet szerző fiatalt. Tiszteljük a kivételeseket, de a többiekkel mi történik? Miért nem tiszteljük az emberi mivoltukat születéstől kezdve?

Mi történik, ha egy családban születik egy nem átlagos baba? Ha születéskor kiderül, hogy mozgássérült lesz a gyerek? Ha egy korababa sérülten képes csak túlélni az elsietett világrajövetelt? Mi történik, ha később kiderül, hogy az elsőre egészségesnek látszó baba pl. autista, vagy valami rejtett betegsége van, ha felnőtt, vagy kamaszkorban melegnek bizonyul? Nem szereti majd a család, ha kiderül egy betegség, furcsaság? Dehogynem! Anyának még inkább a szemefénye, a család először összeszalad, megijed, de sokszor később a rokonok, ismerődök elmaradoznak. Nincsenek közös programok a beteg gyereket nevelő családdal, mert félnek. Azt gondolják, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Sok esetben apa is eltűnik, anya magára marad a beteg gyerekkel. Munka, betegápolás, küzdelem a gyerek életéért miközben a sérült gyerek annyi szeretetet és örömet ad, mint addig senki más.

Kacifántos gyereket kaptál a sorstól, hát akkor messziről sajnálunk! Jó messziről. Minden anya boldog és büszke, ha azt látja, hogy a kezdetben magatehetetlen picurka egyre több mindent képes egyedül csinálni. A down baba is fejlődik, az ő anyukája ugyanúgy megörül minden lépésnek, minden új mozzanatnak, ő is büszke, ha a pici elér egy új eredményt. Ezt miért nem értékeli a többi ember? Valahogy úgy működik a társadalom, hogy még a játszótéren is odébbviszik az egészséges gyereket, inkább mindenki elfordul, rosszabb esetben elküldik a szülőt a beteg gyerekkel, hogy ne zavarja a többieket.

Vannak, akik megmondják… és aki nem olyan, azt kiközösítik. De ki mondhatja meg milyennek kell lenni! Milyen gyereket kell szülni? Ha beteg gyereked van, nem neked való ez a program, ne gyertek ide. Vidd el a gyereked, nem akarjuk látni!

Hidd el, érintett szülőként fel tudjuk mérni, hogy a gyerek milyen programban tud résztvenni, nyilván nem erőltetünk rá semmit sem a gyerekre, sem a többiekre. Ismerjük a határaikat. Miért gondolják néhányan, hogy a kacifántos gyereket el kellene rejteni és szégyellni a világ előtt? Mozgássérült gyerekből tudós is lehet, értelmi sérültből akár remek munkaerő, vagy különleges művész. Egeszséges gyerekből is válhat később semmirekellő ember, pláne, ha nem kap megfelelő nevelést. Betegség, baleset is bárkivel megeshet. Akkor átáll a másik oldalra? A beteggel a sikerhez, sokszor az életben maradáshoz is sokkal több törődés, több türelem, több erőfeszítés kell. Anyát, szerencsés esetben a többi családtagot nem sajnálni kell, tesszük, amit kell, de tisztelni, segíteni kellene. Vagy legalább nem kiközösíteni, nem bántani…

Melegek próbálnak érzékenyíteni, felvonulnak, jogokért küzdenek. A többség nem érti. Éljenek, nálunk nem bántja őket senki, csak ne vonuljanak! Régebben börtön járt már a gyanúsításért is, ma nyugodtan élhet együtt a párjával.

Van Down világnap, az autizmusnak is van napja, amikor kékkel világítanak néhány épületet. Ettől jobb lesz a családnak? Kapnak segítséget, egész évre lehetőségeket az elviselhetőbb életre? Egy-egy nap szavalnak róluk, talán bizonyos betegségek szűrése, gyógyítása nagyot lépett előre (SMA), de mi, társadalom többi tagja, mikor jutunk el arra a pontra, hogy egy fotós csoportból nem tessékelik ki az anyukát, aki a tündéri Down kislányát fotózta? Miért nézik ki az autista nagyfiút a bábszínházból, ha a kistestverekkel együtt ő is bemegy? Miért nem hintázhat a téren, ha azt szereti? (Akkor is leszállítják, kicsúfolják, ha jut hinta a „normális” többi gyereknek is.) Ők is gyerekek, cuki mosollyal, mozdulatokkal, gondolatokkal. Akinek van sérült gyerek a közelében, tudja, hogy sokszor ők a család „szeretet tankjai”.

Párizsban az Eiffel tornyot világítják kékkel az autizmus világnapján, nagy világcégek a termékeiket mindenféle emberrel reklámozzák (minden rassz, betegség előfordul, vannak Down modelleik). A BBC filmjeiben gyakran a betegek kertészkednek, remekül. Angol iskolasok gyakran mennek színházba, múzeumba, terepre. Sokszor láttam köztük tolókocsis, két bottal lassan menő, fehérbotos gyereket is a többiekkel együtt. Nekik természetes, segítik is egymást.

Mi itt Magyarországon miért nem haladunk a korral ebben is? A fiam kisegítő iskolája mellett hallottam, amikor egy szülő maga mellé hívta az utcán bicikliző gyerekét, ne menjen „azok” közelébe. Mitől félt? Hogy a születéskori agyvérzés tíz év múlva fertőző? Hogy kiront egy csapat dühöngő őrült és bántja a gyerekét? Gyerekek, nem veszélyesek, pár dolgot sokkal nehezebben tanulnak meg, de gyerekek ők is. Nagyon kevés dologban különböznek az átlagtól. A két egészséges gyerekem a szomszéd iskolába járt. Gyakran csináltam nekik közös programot, farsangkor egymás iskoláiban a csoportos jelmezekbe bevontam a többi gyerekem is. Ők néhányan természetesnek vették, hogy Peti másmilyen, másképp kell vele jatszani, de lehet. Eljut-e valaha a többség arra a gondolatra, hogy együtt, egymás jó tulajdonságait kihasználva sokkal többre jutunk.  Nem mindenki szőke, kékszemű? Emlékszünk még: nem mindenki árja!? Igaz, de hol élünk?

 

 

Fotóklub

Szürke égen kusza ágak fagyöngyökkel

Kihívásra találtam a közösségi oldalon, és felébredt bennem a kíváncsiság. Nem tudtam, hogy a gyerekkorom óta meglevő szerelem és a nyugdíjas életemben adódott picit több énidő mire lesz elég, de beregisztráltam a kihívásra.

Egy valami bátorított, nem volt szükség drága felszerelésre, az is kipróbálhatta magát, aki telefonnal fotózik.

Persze van, volt már a kezemben fényképezőgép, csak nagyon régen. Kislány koromban anyukám megvett egy fotós kollégájától egy boxgépet. Ma is megvan ez a ma már múzeális darab. Az első fotóim azzal készültek.

Diák koromban egy országos irodalomverseny jó helyezéséert 300 Ft pénzdíjat kaptam, ezért már vehettem magamnak egy nagyon egyszerű, de „igazi” fényképezőgépet. Még a gyerekeim is próbáltak fotózgatni vele tizenéves korukban. Addigra én egy japán géppel fotóztam, főleg elkapott pillanatokat a gyerekeimről, illetve a családi kirándulások látnivalóit, tájait. Olvastam a képbírálatokat a Fotó folyóiratban, a főiskolai fotókörben is próbáltam eltanulni, amit lehetett, de ezen kívül senki nem tanított közvetlenül. A fotókörből hamar kikoptam, rajtam kívül mindenki igazi géppel dolgozott, cserélhető objektívekkel, szűrőkkel, vakukkal.

Az ötvenes éveim brit kalandozásaihoz már nem filmes gépet, hanem egy pici szappantartó méretű elektronikus gépecskét vittem. Természetesen fix objektívvel. Sajnos ezek a gépek pár év után már elavulnak, mostanra a mobilom már fotós szempontból is ügyesebb volt.

A kihívás abból állt, hogy két hétig minden másnap kaptunk egy feladatot, a kész fotót a közösségi oldalon kellett megosztani. Este oktatónk, Lajos, élő adásban bemutatott sok érdekes, és valamilyen szempontból tanulságos fotót, ezekől sokat tanultam. A kihívás végén, aki akart, bejelentkezhetett a klubba, ahol már csak heti egy feladat volt. Egyszerűbbnek látszott, mint a kihívás idején, de a feladatok is nehezebbnek bizonyultak.

Mobillal fotóztam, ahogy a klubtagok fele, és hamar rájöttem, hogy a mobilban sem csak egy gombnyomás a feladat, de a beállítási lehetőségek ismerete nagyon sokféle lehetőséget rejt. Rengeteget tanultam közben. Lajos türelmesen magyarázott, és minden képhez volt néhány szava. Az enyémekhez is, életemben először!

Igyekezett nem elvenni a kezdők kedvét és a hibák mellett a kép jó részeit is kiemelni. A klubban már meglevő tananyagok és a kibeszélőnek becézett képbírálatok során elkezdtem olyan fotókat beküldeni, amiről lehetett jót is mondani. Lajos sokszor adott olyan feladatot, amiről előre mondta, hogy ez mobillal nehezebb lesz, az automatizmusok nem engednek elég teret a fantáziának. Ennek ellenére vallja és tanítja mobillal is az igényes, szép munkát.

Nem kifogás a gép hiánya, mégis nagyon vágytam rá, és családi összefogással Karácsonyra kaptam is egyet. Váz és objektív külön! Először csak a leírását mertem kivenni a dobozból, de másnap már elkattintottam az első képeket.

Óriási a különbség! Az idei képek már géppel, állványról készültek, bár nem kizárólag. Street fotóhoz életszerűbb az éppen kéznél levő mobil, az asztali „stúdióban” beállított fehér csendéletben, illetve a reklámfotóban természetesen géppel próbálkoztam. Tanulom a gépet, de ezt a második évet már tudatosabb fotósként kezdem. Meddig jutok? Ameddig kedvem, erőm, időm engedi. Van még mit tanulnom? Igen, sok-sok minden, így az énidő csak rajtam múlik, kizárólag rólam szól.

Egyelőre nagyon élvezem, hogy a gyerekkori álmom végre valóra válik lassan.

 

Margitsziget

Két hullám közt

Az első hullám után újra kimerészkedtünk és városi sétákat terveztünk. Nem tudtuk, hogy az újabb megbetegedéshullámok miatt dugába dőlnek a tervek, de 2020 szeptembere még megengedett egy ” békebeli” sétát.

A város közepén, a Margitszigeten gyülekeztünk, a sokunk által szinte unalomig ismert helyszínen. Kb. 65 éve budapesti lakos vagyok, gyerekként, szülőként sokat jártunk a Szigetre, szerettük a szökőkutat, a gyönyörű parkot, játszóteret. Rendszeresen jártunk az uszodába és boldogan úsztunk ki télen, drukkoltunk az öttusacsapatnak, jártunk az Úttörőstadionban- évtizedes történetek- aggódtunk az árvíz idején. Nem hittem, hogy idegenvezetőnk sok újat tud mutatni ennyi év után. Tudott! Nem csak nekem, de több barátunknak rendkívüli élményben volt része.

Idézem tai chis társam, Juhász Judit beszámolóját:

„…A középkorban szerzetesrendek által benépesített szigeten ispotály, klastrom, korai leánynevelő létesült, Szent Margit élete itt zajlott, és halála után ereklyéi is jó ideig ide vonzották a zarándokokat. Ma már romokban látható a II. József által feloszlatott rend épülete, vagyonuk -a sziget- kincstári tulajdonba került, a mindenkori nádor használatába. Szerencsénkre József nádor és fia is magyarbarát volt, fákat telepítettek, az 1838-as árvíz pusztítása után feltöltötték a szigetet, később az É-i és a D-i angolkert francia stílusú parkká alakíttatott.

A megmaradt fekete fenyők társai a második világháború végén a pontonhidak anyagává lettek. Arany János tölgyfáinak egy része átköltözött a Fiumei úti temetőben lévő sírja mellé. A Palatinus strand mellett álló platán az első világháború idején kapott villámcsapást élt túl, úgy, hogy az akkori kertészek visszametszése után most hét hatalmas törzset növesztett és a Hét vezér fájának neveztetik.

Végigjártuk a Gróf Széchenyi István által szevezett evezős verseny céljából a sziget szállodái mellett a székely ezermester által tervezett Zenélő kútig terjedő utat, érintve a Japánkert hűsítő tavacskáit.

1905-ben a főváros hatalmas pénzért vásarolta meg a Habsburgoktól a szigetet  igaz a nádorok fejlesztettek is, nem sokkal később a nagyközönség részére is lehetővé vált a korzózás, kikapcsolódás. Legutóbb az Úszó világbajnoksagra hozta rendbe a főváros a Margitsziget létesítményeit.”

Jurtából, háborús övezetből a színpadra

Februárban részt vettem egy olyan programon, ahova már évek óta készülődtem. Három nap az üzlettársakkal, akik már messze nem csak a mentoraim, a kapcsolatunk sokkal inkább barátság. Hálás vagyok értük, egy kicsit miattuk is kirgiz asszony jurtából sikerszínpadra értjelentkeztem erre a képzésre. Voltak persze elvárásaim is, hiszen ez egy fizetős személyiségfejlesztő program, ahol sikeres emberek teszik közkinccsé a tudásukat, tapasztalataikat. Tanulni akartam, ezt meg is kaptam, ahogy elvártam.

Valamire azonban nem számítottam. Nemzetközi rendezvény volt, dán vendégelőadóval és nagyon sok keleti vendéggel. Látványra is színes volt a csapat; gyönyörű selyemkendők, kirgiz, kazah viseletek keveredtek öltönyös kosztümös, európai arcú üzletemberekkel. Ez a soknyelvű társaság olyan harmóniában nevetett, sírt, jegyzetelt és ünnepelt együtt csaknem három napig, hogy ennél jobban megrendezni sem lehetett volna. Itt nem kellett készülni, csak befogadni, de olyan hihetetlen élethelyzetek bontakoztak ki minden egyes beszélőnél, hogy nincs az a színházi rendező, aki ennyi mindent besüríthetett volna a darabjába. Nem voltak színészek, minden előadó saját történetével lépett a színpadra, épp ezért volt megismételhetetlen és felbecsülhetetlen a rendezvény. Péntek hajnalban indultunk Nyíregyházára és vasárnap délután vissza, az ebédszünetektől eltekintve a sportcsarnokban töltöttük a hétvégét. Hallhattuk, hogy gondolkodik egy ízig-vérig profi üzletember, hogy támogat ugandai gyerekeket egy másik, aki már régóta sikeres az üzleti életben, de abban is, hogy kell visszaadni egy HIV fertőzött kisfiú önbizalmát és egészségét. Hogyan lehet jobbá tenni 120 másik gyerek életét, megteremteni számukra a tanulás lehetőségét. Láttuk a példát, hogy hogyan kell adni.

Voltak sikeres előadók minden országból, turbánban, kendőben, öltönyben, volt köztük orvos, volt aki takarításból élt, mielőtt az üzlettel foglalkozni kezdett, volt akinek húsz éves üzlete van már, szerepelt olyan is, aki csak néhány éve kezdte. Mindegyikük sikeres volt, mindenki elmondta a történetét. Nem volt titok, azt illusztrálták, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára! Komoly ára.

Ukrán üzlettársunk sikerét ünnepeltük például szombat este. Nagy siker volt, vidáman, táncosokkal, jelmezben ment a színpadra, de ahogy elmesélte az útját a bántalmazó kapcsolatától addig, ahogy megélte a háborút a Krímben, nagyon megérintett mindannyiunkat. Cseh, orosz, kazah, kirgiz szlovák, magyar emberek együtt kacagtunk, sírtunk, figyeltünk, ünnepeltünk.

Kirgiz asszony elmesélte, hogy tíz éve dolgozik az üzletágunkban, jurtából indult és onnnan dolgozik a lányával együtt. Tíz éve minden rendezvényen, minden oktatáson részt vett egy kivétellel, amikor nagybeteg volt. Az üzlettársait is erre bíztatta, és ha valaki nem tudta, hogy jelenjen meg egy ilyen alkalmon, bátorította, hogy jegyet vegyen ne új ruhát. Most is egyszerű öltözetben turbánnal a fején állt a színpadon, miközben a hatvanadik születésnapját üzlettársaival, szponzorával Párizsban készülnek megünnepelni. Sikert lehet elérni ott is, ahol nem gazdagok az emberek, ahol nincs sok szomszéd a közelben, ahol nem magától értetődő az internet, de még a villany sem.

Sok embert ünnepeltünk, közben videóról megemlékeztünk egy csupa mosoly, csupa élet férfiről, akinek a legsikeresebbek közt van a helye, immár végleg, hiszen a mosolygós videó felvétele után néhány nappal autóbalesete volt. Az egész terem felállva, sírva gyászolta.

Inspiráló, felemelő, tömény rendezvény volt, olyan, mintha 5-10 színdarabot néztünk volna végig egyhuzamban egy meleg, baráti társaságban. Ezeket a darabokat az élet írta és írja folyamatosan.

Az egzotikus arcok, a néha komoly, máskor kacagó emberek együtt lélegeztek, együtt rezegtek. Alig várom, hogy újra legyen ilyen rendezvény, megyek! Már megvan a jegyem…

 

 

 

 

A vihar szemében, Szegeden-ahogy én láttam

2019. szeptember 9-ét nem felejtik el a szegediek egyhamar. Ritkán látott vihar tombolt a városban, és mi ott voltunk a közepében! Egy kellemes késő nyári hétfőnek indult kék éggel, távoli felhőkkel. Egyszer csak egy szupercella csapott le a városra, majd gyorsan elvonult.

Hétfőn-kedden Szegeden jártam. Baráti csapattal beszélgetős, városnézős bulit szerveztek a volt kollégáim. Megtiszteltetés volt, hogy engem is hívtak, holott már három éve csak lélekben vagyok velük.
Turisták voltunk, nézelődtünk, felültünk a városnéző kisvonatra… Élveztük a kellemes, nyárias időt, fényképeztük a gyönyörű épületeket és a belváros szökőkutas, hatalmas öreg fákkal teli parkját. Úgy terveztük, hogy a vonatozás után a majd parkban sétálunk, fagyizunk a világhírű cukrászdában a legendás Kárász utcában. Békés volt a város.
A Színháznál megállt a kisvonatunk egy piros lámpánál. Itt is fényképezni készültem, de miközben lentről végigtekintettem az épületen, hirtelen jött egy széllökés, amire felrebbent egy csapat madár. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy az épület teteje megemelkedik, s ekkor már a tető darabjait repítette az örjöngő szél! Egy pillanat alatt támadt fel a vihar, vitt mindent, amit elért. A tetődarabok, faágak, a hirtelen leszakadó esőcseppek pengékként vágtak be a vidám kis vonatkocsiba, az ég fekete volt a Tisza felett és örvénylő. Félelmetes volt.

A nyitott vonatkocsi oldalához szorosan becsomózva voltak kis műanyag függönyök- látszott, hogy ritkán volt szükség a kibontásukra, -ezeket sikerült valahogy behúzni, így egy pici védelmet nyújtottak, s szerencsénkre nagyobb darab nem repült felénk. A hídon a díszítő virágok közül voltak, amik cserepestől kirepültek a tartóból. Ijesztő és életveszélyes volt ez a vonatozás, de mivel egyre vadabb volt a szél és eső, tartottunk is attól, hogy vége szakad. Ijesztő volt, hogy mindjárt ki kell szállni és még védtelenebbül állni az úton. Végigmentünk! A program szerint körbeértünk a város nevezetes helyszínein. A teraszokról székek repültek, az építkezések palánkjai, kerítései kidőltek, mindenhol letört ágak, lámpaoszlopok hevertek az úton. A csodálatos téren, ahogy végül kiszálltunk ostromállapot fogadott. Mire odaértünk mentők, tűzoltók szirénáztak, a parkot elkerítették. Mint utóbb kiderült, több letörő faág, egy kidőlő fa több súlyos balesetet okozott, a villamospálya használhatatlanná vált, áramszünet is lett a város egyes részein.
Pillanatok alatt kezdődött, s a belvárosban talán egy óra alatt lezajlott az esővel együtt.

A kedd esti híradó szerint 112 km/órás széllel jött a szegedi vihar. Sok megbontott tetőt, törmelékkel borított utakat, komoly károkat hagyott maga után. A Színház és az egyik egyetemi épület teteje mellett sok kevésbé neves ház sérült meg, törött fákat és minden útszakaszon szétrepült utcabútorokat láttunk a természet tombolása után.
Társaságunk baj nélkül hazajutott, és kellemes időben, kerti sütéssel töltöttük az estét, gyönyörködtünk a szivárványban. Még mindig nem hittük el, amit láttunk, és hogy ebből az őrült viharból baj nélkül hazaértünk. Hálás vagyok, valaki odafentről nagyon vigyázott ránk, amikor röpködtek a tetődarabok, hatalmas ágak és virágcserepek!

A vihar kezdetén nem fényképeztem, mert a függönyt kellett kiszabadítani az igencsak szorosra csomózott helyzetéből, hogy megvédjük magunkat. Nem volt egyszerű mutatvány! Szerencsémre Bea, az egyik utitársam, készített néhány fotót a repülő tetődarabkákról és a szomorú végeredményről. Neki volt ehhez lélekjelenléte, így tudom illusztrálni ezt a visszaemlékezést, nekem nem jutott eszembe katasztrófa turistáskodni, csak lestem… Ilyent eddig csak TV-ben láttam, és látok egyre gyakrabban. Mi jön még?

Budapesten nyaralunk!

 

 

 

 

Hurrá, nyaralunk! Budapest gyönyörű város, sok turista kíváncsi rá. Vannak kedvenc helyeik, minden turista számára szinte kötelező látnivalók, és igy nyáron elég sokan nyüzsögnek a Vár vagy a Belváros képeslapra kívánkozó helyszínein. Mi magyarok is pihenni, kicsit lazulni szeretnénk nyaranta és keressük ehhez a legmegfelelőbb helyszíneket. Európai vagy egzotikusabb helyek, városi vagy vidéki túra vagy pihenési lehetőségek közül válogathatunk. Sok mindentől függ a kiválasztott hely, de sokszor és sokaknak nincs más lehetőségük -idejük, pénzük- az elutazáshoz, hát maradnak. Budapestiek Budapesten… Aki otthon nyaral megfosztja magát az újdonságoktól? Tény, hogy nem kell felfedezni az egész várost, de van lehetőség bejárni a környékét vagy azokat a városrészeket, ahol ritkábban van dolgunk a hétköznapi rohanásaink közepette. Ily módon turistáskodhatunk és nyaralhatunk itthon is.

Mi idén itthon vagyunk, és a tai chi szenior csoport szervezésében felkerestük a Városligeti fasor szecessziós épületeit. Szerda délidőben idegenvezető segítségével járta a várost a gyakorlatilag nyugdíjas korú baráti társaság.  Rácsodálkoztunk magára a fasorra is, idegenvezetőnk a fák és az épületek történetét, jellegzetes vonásait mutatta meg. Van példásan felújított és rosszabb állapotú a meglátogatott házak között, de ami igazán csodálatos volt, az az igényesség és mestermunka, ami ezeket a villákat jellemezte annak idején. Róth Miksa ablakok, Zsolnai csempék, kovácsoltvas kapuk, épületszobrok díszítik az épületeket kívül-belül. Eddig is találkoztam már a szecesszióval nem egyszer, de itt hihetetlen érdekes volt egymás mellett látni a stíluson belül is nagyon különböző épületeket akár ugyanannak az építésznek a munkájaként is. Volt olyan lépcsőház, ahol a belső ablakokat, eredeti íves liftaknát, lépcsőházi freskókat is megnéztük. A későbbi Nobel-díjasokat oktató Fasori Gimnázium felújított napóráját és más olyan látnivalókat találtunk, amiket a hétköznapokban észre sem veszünk, amik létét nem is sejtjük. Tizenegy gyönyörű épületet néztünk meg a hat sor fával telepített Városligeti fasorban majd a Bajza utcában. A Liget folytatása nemcsak a világhírű Andrássy út, de a csodaszép Fasor is, itt is jártak külföldi turisták, de valamivel kevesebben, és mi magunk is turisták voltunk a saját városunkban, amit nagyon élveztünk.

Idegenvezetővel mentünk, így a programban olyan uticélok is szerepeltek, amiket csak úgy az utcán sétálva nem nézhettünk volna meg. Egy-két épületbe bemehettünk, számomra a legnagyobb csoda az un. Székács villa, ahol találkozhattunk a ház egyik lakójával egy 82 esztendős festőművész hölggyel is.  Fürgén és nagyon kedvesen megmutatta a régi lépcsőházat. Mesélt néhány  gyerekkori emléket a villáról, ami régen a családjuké volt, s amit a háború után lakásokká daraboltak. Szerencsére itt az egyik lakásban lakik ma is. Élmény volt ez a találkozás!

Gyerekkoromban nem tudtunk nyaralni járni, később, amikor már dolgoztam és elég nagyok lettek hozzá a gyerekek néha kaptunk szakszervezeti beutalót, Balatonnál is nyaralhattunk néhányszor. Az utóbbi tíz évben viszont – jobb későn, mint soha- sokat utaztam, kalandoztam, főleg brit tájakon. Sok mindent megcsodáltam, de néha nem értem, átlagos vagy inkább ipari kinézetű helyek is hogyan tudnak szépen megélni az idegenforgalomból. Tesznek érte? Igen. Odafigyelnek a turistákra? Maximálisan. Budapest a világ egyik legszebb fekvésű gyönyörű városa. Vigyázhatnánk jobban a látogatóinkra, akár külföldi, akár hazai vendégről van szó. Ide érdemes legyen visszajönni, büszkélkedhetnénk és kifizetődő is lenne. Csodákat találnak az itt nyaralók, és vannak a városunknak ismeretlen pontjai hatvan éves kor felett is. Érdemes néha idegenvezetővel járni a szülővárosunkban is, rengeteg élménnyel újdonsággal lehetünk gazdagabbak. Idén is itthon nyaralunk!

Kerteljünk!

  Van egy kiskertünk Kispesten. Azt is írhattam volna, hogy családi ház kertecskével, ám ez inkább házas kert. A pici kert a legfontosabb lakrész. Miért mondom el mindezt? Van, akinek ez a természetes, nekem a mai napig inkább csodaszámba megy.

Rövid távon meghatározó, hogyan indul az ember élete, de meg lehet és érdemes is megküzdeni a körülményekkel. Budafokon születtem, a háborút követő időszakban természetes módon társbárletben lakott a család. Egy épen maradt családi ház két szobájában mi heten, a harmadik szobában egy másik család. Konyha, kamra, kert közös.

Innen sikerült csereberével kimenekülni a  súrlódások elöl.  A Déli pályaudvar közelében álló három emeletes ház szoba konyhás lakásában nőttem fel az udvar sarkában, ahova soha nem jutott le a napfény. Más kilátás nem lévén ide született a két nagyobb gyerekem is. Fiatal munkavállalóként önállósodni nem volt keretünk. Kert, friss levegő nem lévén a parkban töltöttünk a lehető legtöbb időt. Emellett több műszakos munka és túlmunkák árán sikerült továbbmenni egy emeleti egy szobás lakásba, majd innen a lakótelepre. A kisebbik fiam már ide érkezett. Hihetetlen luxus volt a pici alapterület ellenére például a fürdőszoba, folyó melegvízzel! A szobák ablakaiban szobanövények nőttek, a konyhaablakban paradicsomot palántáztam. Itt töltöttünk húsz évet, és nem éreztük rosszul magunkat, de ott volt valahol mélyre eltemetve egy álom, később egy cél. Jó lenne egy kertecske! Persze nem mindegy, hogy hol, hiszen itt volt anyám, a munkahelyünk, a gyerekeink iskolái. Itt születtem, még budai lakosként kispesti középiskolába jártam, a lakótelepre szinte hazajöttem.

Ötven éves lettem, mire úgy alakult, hogy megvehettünk itt Kispesten egy igatlant. A kert pici volt, de a hely csendes, békés. Csak nekünk volt drága, hiszen a pici telken öreg házikók álltak. Egy egy szoba, pirinyó konyha, WC az udvaron…  Dolgozói kölcsönökkel megvehettük és nekiálltunk felújítani, átépíteni. Azóta is építkezünk, amit lehetett saját kezűleg oldottunk meg, de itt lakunk, és amit nem győzök csodálni, az a kert.

Nem nagy, de sikerült úgy felosztani, hogy van kicsi vetemény, apró pihenőrész. Van hely hintának, homokozónak, van egy kutyus is, így az unokám úgy tud kinn játszani, ahogy azt annak idején szerettem volna a gyerekeim számára biztosítani. A veteményes részen néhány tő paradicsom, padlizsán, feketeribizke bokor és egres nő többek között. Nem látja el a családot, de más íze van, mint az üzletből származónak. Olyan jó néha leszedni valami saját terményt, ősz végén elmenteni a zöldparadicsomot savanyúságnak, időnként saját sóskát főzni ebédre.

Nyári estéken szeretek kinn elüldögélni és nézni az éppen virágzó csodákat, áthívni néha a szomszédokat, vagy a nagycsaládot egy kis sütögetésre. Nyáron jó vendégeket várni a kertnek hála.

Szeretem a vele járó munkát is, kapálok, gyomlálok metszek. Szeretem a tél végi, tavaszi munkákat is, a nyári kertben kapirgálást, az egész évi tervezést, A kertben nem lehet sürgetni a dolgokat, a kert türelemre tanít. Jó az is, ahogy a férjem is megtalálta a saját örömét ebben a feladatban. Virágokkal nem foglalkozik, de a fű és a sövény az ő asztala, jobb, ha rájuk sem nézek!

Hálás vagyok, hogy ez így megadatott, és nem cserélnék senkinek a cicomás, medencés palotájával, sem a kertész által hibátlanul megalkotott csodakertjével. Ez a mi életünk eredménye.

VB döntő napja nagymama szemmel

Mostanában Oroszországra figyelnek a sportszeretők. Nem csak a foci szerelmeseit szegezi a képernyő elé, a nagy eseményt családok és ritkábban meccset nézők is sokan figyelik, még én is.

A döntő napjára az illúziók nagyrészt elvesztek, a meglepetések folyamatosan sokkolták a hozzáértőket,  miközben mi, kalandvágyók drukkoltunk akár a legkisebb múltú csapatnak is. Jó volt velük álmodni, a szurkolóik egzotikus ruháit, szokásait figyelni és még a fotelből sportolók is megfogalmaztak néhány szabálymódosítást, ami érdekesebbé, még látványosabbá tehetné a meccseket. Jó öreg sportág, amit az angoloktól úgy megtanult a világ, hogy ők mostanra örülhetnek a negyedik helynek. Sportkommentátorok sorolják a hibáikat. Szerintem nekünk nem lesajnálni, inkább tisztelni és irígyelni kellene őket és tanulni tőlük.

Picit hasonló a helyzet, mint ahogy a vizilabdával, vívással jártunk. Szomorú, hogy a többi sportágat mi magunk sem kísérjük annyi figyelemmel, mint amennyit megérdemelne. Foci VB idején Wimbledonban a világ legnagyobb teniszezői csodás mérkőzéseket játszanak, a Tour már egy hete zajlik, atléták versenyeznek, úszóink remekeltek, kerekesszékes vívóink sok érmet hoztak haza.  Sok mindent kihagytam a felsorolásból, de a lényeg, tisztelet a sportért mindent feláldozóknak, akik  öregbítik a hírünket a világban. Lányaink elkezdték a vizilabda Eb versenyeit, de a legnagyobb öröm a tegnap esti VB döntő volt.

Izgalmas, szinte végig szoros remek meccsen világbajnok lett a kézilabdás lányok húsz év alatti csapata. Minden mérkőzést nyerve hatalmas hittel játszottak és a döntőben is nyertek. Fantasztikus este volt. Gratulálok a lányoknak az eredményhez és ahhoz is, ahogy a magam fajta fotelsportolókkal is újra megszerettették a kézilabdát. Köszönöm.

Gödörben

Bosszantó dolgok történnek időnként…

Drukkolok a kukásoknak. Pénteken szoktak jönni, múlt héten minden rendben ment.
Miután elmentek, családom indult volna nagybevásárlásra, de közben ideért a szomszéd építkezésére szánt anyaggal egy teherautó. Be akart farolni a kapujukhoz, de az út beszakadt alatta épp előttünk.


Természetesen a vezető azonnal hivta a főnökét, segitséget kérve. Jött is egy fiatal kollégája, de semmi szerszám nem volt nála. Mi is kiszaladtunk a ház elé, igy legalább egy lapátot tudtunk kölcsönözni a mentéshez. A kis teherautóra átlapátolták a sódert, áttették a cementet. A kis teherkocsi többször fordulva átszállitotta a rakományt az épitkezéshez, így a nagy kocsit már ki lehetett emelni a gödörből.
Az itt maradt úthiba miatt intézkedett a szállító főnöke, és meg is várta, amíg az út karbantartók megérkeznek. Persze péntek délben már nem álltak neki komolyabb munkának, de a terelést jelző korlátot kitették. Nem világít, de ha szemből rávilágítanak, látszik. Reméltük, hogy hétfőig megteszi.
Maga a gödör úgy van bekerítve, ahogy az építkezésen talált anyagokkal éppen sikerült, de látszik, hogy az aszfalt maradéka alatt is gödör van, a próbaképpen beledugott lapát nyelestől eltűnt benne. Egész héten hiába vártunk a javitásra, és nagyobb eső is volt egy éjszaka, igy a még meglévő aszfalt alatt tovább nöhet az üreg. Szerencsére kisebb autók járnak erre általában, így a héten nem volt baj. Ma újra várom a kukásokat és drukkolok nekik. 

Eltelt egy esztendő azóta. Az Önkormányzatnál augusztusban érdeklődtem, hogy mikorra tervezik a javítást, hát októberre meg is ígérték. Kicsit távolinak tűnt, de türelmes voltam, vártam. Karácsonykor még nem értek ide, és az első hóesés jótékonyan befedte az utcánkat elcsúfító mélyedést. Gondosan takarítgattuk a környékét, visszaállítottuk, kitámasztottuk a viharokban rendszeresen eldőlő jelzőlámpást, ami persze soha nem világított.

Egy februári szombat délután egyszer csak megjelent egy csapat. Szépen körbevágták a törött aszfaltot és elmentek. A következő héten betömték az alapgödröt, és két nap múlva látszólag befejezték a hiba elhárítást. A fagyos idő, vagy az ötperces ráfordított idő lehetett az oka, nem tudom, de a rászórt kátrány granulátum jellegű felületből nem sikerült szilárd burkolatot varázsolni. Valószínúleg le kellett volna döngölni rendesen, de mivel ez nem történt meg, az alapról szanaszét görgő felület maradt utánuk. Egy darabig reménykedtem, hogy majd a kocsik súlya összefogja, de csak szemét és gödör maradt utánuk. Újabb levélírásba került, hogy összelapátolják a rögöket, és az évfordulóra rendesen leaszfaltozzák a felületet. Kis szépséghibával, de végre készen van, és két hét után a sittet is sikerült elvinni. Remélem, nem szakad be ismét, és nem értem, hogy miért nem hatékonyabb egyszer jól megoldani, mind háromszor félig…