Blog

Karantén után korzózzunk!

Budapest, Budapest te csodás…

A Duna partján jártunk, kirándulós csapatunkkal újra megcsodáltuk a városunk egy jellegzetes együttesét, a pesti korzót.
Mindig ebben a városban voltam itthon, de mégis ma értettem meg a kiegyezés kori Pest életének ezt a pici szeletét- illetve ami megmaradt belőle. Vezetett sétával sok olyan dologba is bepillantást nyertünk, ami évtizedek óta a szemünk előtt állva is rejtve maradt eddig. A régi épületek képeivel kiegészítve a szállók, a kaszinó, biztosító társaságok történetéről hallhattunk történeteket. A történelem ezt a városrészt sem kímélte, és a modern szállók, a megújuló MAHART ház más-más hangulatot adnak a ma is impozáns partszakasznak, amit érdemes szemügyre venni a Lánchíd és Erzsébet híd között.
👀 Idegenvezetőnk az a dr.Csomós Nikolett volt, akivel évek óta járjuk a várost, és nagyon szeretjük a tudását, lelkesedését és azt a figyelmet, ahogy a “régebb óta fiatal” sétálók tempóját belekalkulálja a mindig tartalmas programokba! Jó, hogy újra tudtuk kezdeni ezeket a programokat, már nagyon hiányzott Niki és a tai chis csapat 😀.

Kirándulásaink lelkes szervezője, Judit nemcsak a közös program okozta örömét osztotta meg a csapattal, de az út során végig jegyzetelve, az ismereteket is. A szervezésért, adatgyűjtésért minden tiszteletem az övé, így nekünk többieknek csak élvezni kellett a sétát, beszámolóját szó szerint idézem:

“Csendesült a járvány, lassan visszatér az élet, bár nem a szokott mederbe, azonban nem is baj talán, ha néhány változás megmarad a jövőben is. Üdítő volt a pesti Duna part a turisták tömege nélkül, a Múzeumkert a kisgyermekes anyukákkal és gyermekeikkel. A szerda délelőtti tai chi-s gyakorlás pazar helyszínéről indultunk el a Lánchíd pesti hídfőjéhez, ahol Csomós Niki várt bennünket, hogy a szokott alapossággal ismertesse a szóban forgó terület történetét, épületeit. Szinte a szemünk előtt elevenedett meg a mai Vigadó téren megkapaszkodó pontonhíd –amit az áradás igen gyakran elvitt- helyébe épült stabil kőhíd kiépülése, a Lánchíd környezetének kialakulása, csodálatos paloták születése és szétbombázása, majd újraépülése. Sajnálatos az ebből élőknek, hogy kevés a turista, viszont tökéletesen hallottuk kihangosítás nélkül is a kávéházak, szállodák történetét, láttuk a bronz szobrokat, végigsétáltunk kényelmesen az árnyas fák alatt. Nekem a mai Vigadó tér ragadta meg leginkább a figyelmemet, a pontonhíd pénzbeszedő bódéjának lebontása után idekerült mulatóval, a korzóra telepített vas padok használata után szedett aprópénzből születő Buchwald családi vagyon története.  A szovjet megszállás után Molotov térnek nevezett terület közepére rakott obeliszk a tetején a repülőgép szoborral már szerepelt az emlékeimben. Ma egy csendesen csobogó szökőkút van a helyén szerencsére. A séta a Petőfi szobornál ért véget, valamikor majd folytatjuk itt a felújított ortodox székesegyháznál.”

Kultúra bezártság idején

Furcsa szerzet az ember! Koronavírus megjelenése előtt kialakult életünkre fárasztó szokásokat alakítottunk ki, és még mi nyugdíjasok is állandó időhiányban szenvedtünk, folyton rohantunk. Alig vártuk, hogy végre legyen itthon egy nyugodt óra, amikor nem kell ügyet intézni, orvosnál sorban ülni, üzletekben, metrón tolongni.

Egyszer csak ideért Kínából, amiről előtte csak a TV-ből láttunk némi ízelítőt, hittük is nem is a média rémhíreit. Egyből ránkszakadt a ” #maradjotthon, a moss kezet” időszak, amivel minden a visszájára fordult. Volt otthon sok-sok óra a szeretteink egy részével, amikor nem lehetett személyesen semmit intézni, sem orvoshoz menni… Aki tehette és nem akarta dacosan az ajánlottak ellenkezőjét csinálni, most is a szabadságjogokat emlegetve, az szépen otthon foglalta el magát, hogy ne fertőzzön senkit és ne is betegedjen meg. Ez pár napig kellemes volt, de a rémhíradót nézve, és az unokáktól elvágva egyre nehezebben ment békésen, jó lelkiállapotban. Leginkább a család többi része hiányzott, például a legfinomabb gyerekpuszik az unokáktól! Megvoltunk, de …. Két hónap után már nagyon hiányoztak a barátok, a szomszédok, sőt úgy tűnt, hogy sokan már az ellenségeik után is sóvárognak. Közösségi médiát olvasva meglepő volt, mennyire egymásnak ugrottak az emberek minden apróság miatt, a kommentekből látszott, mekkora a feszültség. Ezeket humorral, csokievéssel, mindenféle munkákba temetkezéssel fel lehetett rövidtávon oldani, de nem mindenki helyzetét könnyítette meg. Én általában szeretek olvasni, de most nem volt hozzá türelmem, de hangoskönyvet hallgattam, a konyhaszékek -időszerű- felújítása nem volt rossz terápia, de a legnagyobb segítség mégis az a rengeteg online program volt, amit az üzlettársak, és a tai chi csapat indított valamint egy-két erre szakosodott Facebook oldal hírdetett meg. Hangversenyek, színházi programok követték egymást, múzeumokban is “jártam”virtuálisan. Végignéztem a Hattyúk tavát berlini balettáncosok, a Padlást a néhai Kaszás Attila előadásában. A Tánc világnapján is élő közvetítésben élvezhettem végig a Csipkerózsika balett előadást, egyik angol sporttársam kéthetente élő koncerteket adott a karanténból. Ott tényleg vesztegzár volt, nem csak ajánlották, hogy aki teheti, maradjon otthon. Pici lakás szobájából gitározott négy különböző gitáron, szájharmonikával, énekkel kísérte magát, bemutatta a zenei cd-i anyagát. Nem volt profi stúdiója, vasalódeszka hátuljára ragasztott mobillal élő Fb live adást közvetített, mégis hihetetlen hangulatot produkált. Voltak csodálatos régi hangversenyek is, igazán el voltunk kényeztetve.

A héten nálunk már feloldották a korlátozásokat, így gondolom lassan vége lesz ennek az ingyenes kulturális cunaminak, amit egy idő után már nem is tudtam követni. Nagyon hálás vagyok ezekért a megosztásokért, ezidő alatt gyakrabban jutottam el színházba, mint előtte a békeidőben. A szokások múzeumi sétáink hiányoznak ugyan, de ezek az emberek akár élő karaténkoncerttel, akár a fantasztikus régiek megosztásával segítettek a járvány leküzdésében a lelkek gyógyításával. Biztosan segítettek saját magukon is, és ez így jó. Az egészséghez a test és a szellem jóléte is alapvető, remélem ezt felismerték, és minél többen alkalmazzák a továbbiakban is. Bízom benne, hogy a felfokozott közhangulat lecsillapítását is segíti majd a zene, a tánc és nem kell a járvány újabb fellángolása miatt megint ezt a távolságtartást erőltetni.

Reménykedem, de ha kell, használjuk újra és újra a kultúrát! Nem lehetne receptre felírni?

 

 

 

Jurtából, háborús övezetből a színpadra

Februárban részt vettem egy olyan programon, ahova már évek óta készülődtem. Három nap az üzlettársakkal, akik már messze nem csak a mentoraim, a kapcsolatunk sokkal inkább barátság. Hálás vagyok értük, egy kicsit miattuk is kirgiz asszony jurtából sikerszínpadra értjelentkeztem erre a képzésre. Voltak persze elvárásaim is, hiszen ez egy fizetős személyiségfejlesztő program, ahol sikeres emberek teszik közkinccsé a tudásukat, tapasztalataikat. Tanulni akartam, ezt meg is kaptam, ahogy elvártam.

Valamire azonban nem számítottam. Nemzetközi rendezvény volt, dán vendégelőadóval és nagyon sok keleti vendéggel. Látványra is színes volt a csapat; gyönyörű selyemkendők, kirgiz, kazah viseletek keveredtek öltönyös kosztümös, európai arcú üzletemberekkel. Ez a soknyelvű társaság olyan harmóniában nevetett, sírt, jegyzetelt és ünnepelt együtt csaknem három napig, hogy ennél jobban megrendezni sem lehetett volna. Itt nem kellett készülni, csak befogadni, de olyan hihetetlen élethelyzetek bontakoztak ki minden egyes beszélőnél, hogy nincs az a színházi rendező, aki ennyi mindent besüríthetett volna a darabjába. Nem voltak színészek, minden előadó saját történetével lépett a színpadra, épp ezért volt megismételhetetlen és felbecsülhetetlen a rendezvény. Péntek hajnalban indultunk Nyíregyházára és vasárnap délután vissza, az ebédszünetektől eltekintve a sportcsarnokban töltöttük a hétvégét. Hallhattuk, hogy gondolkodik egy ízig-vérig profi üzletember, hogy támogat ugandai gyerekeket egy másik, aki már régóta sikeres az üzleti életben, de abban is, hogy kell visszaadni egy HIV fertőzött kisfiú önbizalmát és egészségét. Hogyan lehet jobbá tenni 120 másik gyerek életét, megteremteni számukra a tanulás lehetőségét. Láttuk a példát, hogy hogyan kell adni.

Voltak sikeres előadók minden országból, turbánban, kendőben, öltönyben, volt köztük orvos, volt aki takarításból élt, mielőtt az üzlettel foglalkozni kezdett, volt akinek húsz éves üzlete van már, szerepelt olyan is, aki csak néhány éve kezdte. Mindegyikük sikeres volt, mindenki elmondta a történetét. Nem volt titok, azt illusztrálták, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára! Komoly ára.

Ukrán üzlettársunk sikerét ünnepeltük például szombat este. Nagy siker volt, vidáman, táncosokkal, jelmezben ment a színpadra, de ahogy elmesélte az útját a bántalmazó kapcsolatától addig, ahogy megélte a háborút a Krímben, nagyon megérintett mindannyiunkat. Cseh, orosz, kazah, kirgiz szlovák, magyar emberek együtt kacagtunk, sírtunk, figyeltünk, ünnepeltünk.

Kirgiz asszony elmesélte, hogy tíz éve dolgozik az üzletágunkban, jurtából indult és onnnan dolgozik a lányával együtt. Tíz éve minden rendezvényen, minden oktatáson részt vett egy kivétellel, amikor nagybeteg volt. Az üzlettársait is erre bíztatta, és ha valaki nem tudta, hogy jelenjen meg egy ilyen alkalmon, bátorította, hogy jegyet vegyen ne új ruhát. Most is egyszerű öltözetben turbánnal a fején állt a színpadon, miközben a hatvanadik születésnapját üzlettársaival, szponzorával Párizsban készülnek megünnepelni. Sikert lehet elérni ott is, ahol nem gazdagok az emberek, ahol nincs sok szomszéd a közelben, ahol nem magától értetődő az internet, de még a villany sem.

Sok embert ünnepeltünk, közben videóról megemlékeztünk egy csupa mosoly, csupa élet férfiről, akinek a legsikeresebbek közt van a helye, immár végleg, hiszen a mosolygós videó felvétele után néhány nappal autóbalesete volt. Az egész terem felállva, sírva gyászolta.

Inspiráló, felemelő, tömény rendezvény volt, olyan, mintha 5-10 színdarabot néztünk volna végig egyhuzamban egy meleg, baráti társaságban. Ezeket a darabokat az élet írta és írja folyamatosan.

Az egzotikus arcok, a néha komoly, máskor kacagó emberek együtt lélegeztek, együtt rezegtek. Alig várom, hogy újra legyen ilyen rendezvény, megyek! Már megvan a jegyem…

 

 

 

 

A vihar szemében, Szegeden-ahogy én láttam

2019. szeptember 9-ét nem felejtik el a szegediek egyhamar. Ritkán látott vihar tombolt a városban, és mi ott voltunk a közepében! Egy kellemes késő nyári hétfőnek indult kék éggel, távoli felhőkkel. Egyszer csak egy szupercella csapott le a városra, majd gyorsan elvonult.

Hétfőn-kedden Szegeden jártam. Baráti csapattal beszélgetős, városnézős bulit szerveztek a volt kollégáim. Megtiszteltetés volt, hogy engem is hívtak, holott már három éve csak lélekben vagyok velük.
Turisták voltunk, nézelődtünk, felültünk a városnéző kisvonatra… Élveztük a kellemes, nyárias időt, fényképeztük a gyönyörű épületeket és a belváros szökőkutas, hatalmas öreg fákkal teli parkját. Úgy terveztük, hogy a vonatozás után a majd parkban sétálunk, fagyizunk a világhírű cukrászdában a legendás Kárász utcában. Békés volt a város.
A Színháznál megállt a kisvonatunk egy piros lámpánál. Itt is fényképezni készültem, de miközben lentről végigtekintettem az épületen, hirtelen jött egy széllökés, amire felrebbent egy csapat madár. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy az épület teteje megemelkedik, s ekkor már a tető darabjait repítette az örjöngő szél! Egy pillanat alatt támadt fel a vihar, vitt mindent, amit elért. A tetődarabok, faágak, a hirtelen leszakadó esőcseppek pengékként vágtak be a vidám kis vonatkocsiba, az ég fekete volt a Tisza felett és örvénylő. Félelmetes volt.

A nyitott vonatkocsi oldalához szorosan becsomózva voltak kis műanyag függönyök- látszott, hogy ritkán volt szükség a kibontásukra, -ezeket sikerült valahogy behúzni, így egy pici védelmet nyújtottak, s szerencsénkre nagyobb darab nem repült felénk. A hídon a díszítő virágok közül voltak, amik cserepestől kirepültek a tartóból. Ijesztő és életveszélyes volt ez a vonatozás, de mivel egyre vadabb volt a szél és eső, tartottunk is attól, hogy vége szakad. Ijesztő volt, hogy mindjárt ki kell szállni és még védtelenebbül állni az úton. Végigmentünk! A program szerint körbeértünk a város nevezetes helyszínein. A teraszokról székek repültek, az építkezések palánkjai, kerítései kidőltek, mindenhol letört ágak, lámpaoszlopok hevertek az úton. A csodálatos téren, ahogy végül kiszálltunk ostromállapot fogadott. Mire odaértünk mentők, tűzoltók szirénáztak, a parkot elkerítették. Mint utóbb kiderült, több letörő faág, egy kidőlő fa több súlyos balesetet okozott, a villamospálya használhatatlanná vált, áramszünet is lett a város egyes részein.
Pillanatok alatt kezdődött, s a belvárosban talán egy óra alatt lezajlott az esővel együtt.

A kedd esti híradó szerint 112 km/órás széllel jött a szegedi vihar. Sok megbontott tetőt, törmelékkel borított utakat, komoly károkat hagyott maga után. A Színház és az egyik egyetemi épület teteje mellett sok kevésbé neves ház sérült meg, törött fákat és minden útszakaszon szétrepült utcabútorokat láttunk a természet tombolása után.
Társaságunk baj nélkül hazajutott, és kellemes időben, kerti sütéssel töltöttük az estét, gyönyörködtünk a szivárványban. Még mindig nem hittük el, amit láttunk, és hogy ebből az őrült viharból baj nélkül hazaértünk. Hálás vagyok, valaki odafentről nagyon vigyázott ránk, amikor röpködtek a tetődarabok, hatalmas ágak és virágcserepek!

A vihar kezdetén nem fényképeztem, mert a függönyt kellett kiszabadítani az igencsak szorosra csomózott helyzetéből, hogy megvédjük magunkat. Nem volt egyszerű mutatvány! Szerencsémre Bea, az egyik utitársam, készített néhány fotót a repülő tetődarabkákról és a szomorú végeredményről. Neki volt ehhez lélekjelenléte, így tudom illusztrálni ezt a visszaemlékezést, nekem nem jutott eszembe katasztrófa turistáskodni, csak lestem… Ilyent eddig csak TV-ben láttam, és látok egyre gyakrabban. Mi jön még?

Budapesten nyaralunk!

 

 

 

 

Hurrá, nyaralunk! Budapest gyönyörű város, sok turista kíváncsi rá. Vannak kedvenc helyeik, minden turista számára szinte kötelező látnivalók, és igy nyáron elég sokan nyüzsögnek a Vár vagy a Belváros képeslapra kívánkozó helyszínein. Mi magyarok is pihenni, kicsit lazulni szeretnénk nyaranta és keressük ehhez a legmegfelelőbb helyszíneket. Európai vagy egzotikusabb helyek, városi vagy vidéki túra vagy pihenési lehetőségek közül válogathatunk. Sok mindentől függ a kiválasztott hely, de sokszor és sokaknak nincs más lehetőségük -idejük, pénzük- az elutazáshoz, hát maradnak. Budapestiek Budapesten… Aki otthon nyaral megfosztja magát az újdonságoktól? Tény, hogy nem kell felfedezni az egész várost, de van lehetőség bejárni a környékét vagy azokat a városrészeket, ahol ritkábban van dolgunk a hétköznapi rohanásaink közepette. Ily módon turistáskodhatunk és nyaralhatunk itthon is.

Mi idén itthon vagyunk, és a tai chi szenior csoport szervezésében felkerestük a Városligeti fasor szecessziós épületeit. Szerda délidőben idegenvezető segítségével járta a várost a gyakorlatilag nyugdíjas korú baráti társaság.  Rácsodálkoztunk magára a fasorra is, idegenvezetőnk a fák és az épületek történetét, jellegzetes vonásait mutatta meg. Van példásan felújított és rosszabb állapotú a meglátogatott házak között, de ami igazán csodálatos volt, az az igényesség és mestermunka, ami ezeket a villákat jellemezte annak idején. Róth Miksa ablakok, Zsolnai csempék, kovácsoltvas kapuk, épületszobrok díszítik az épületeket kívül-belül. Eddig is találkoztam már a szecesszióval nem egyszer, de itt hihetetlen érdekes volt egymás mellett látni a stíluson belül is nagyon különböző épületeket akár ugyanannak az építésznek a munkájaként is. Volt olyan lépcsőház, ahol a belső ablakokat, eredeti íves liftaknát, lépcsőházi freskókat is megnéztük. A későbbi Nobel-díjasokat oktató Fasori Gimnázium felújított napóráját és más olyan látnivalókat találtunk, amiket a hétköznapokban észre sem veszünk, amik létét nem is sejtjük. Tizenegy gyönyörű épületet néztünk meg a hat sor fával telepített Városligeti fasorban majd a Bajza utcában. A Liget folytatása nemcsak a világhírű Andrássy út, de a csodaszép Fasor is, itt is jártak külföldi turisták, de valamivel kevesebben, és mi magunk is turisták voltunk a saját városunkban, amit nagyon élveztünk.

Idegenvezetővel mentünk, így a programban olyan uticélok is szerepeltek, amiket csak úgy az utcán sétálva nem nézhettünk volna meg. Egy-két épületbe bemehettünk, számomra a legnagyobb csoda az un. Székács villa, ahol találkozhattunk a ház egyik lakójával egy 82 esztendős festőművész hölggyel is.  Fürgén és nagyon kedvesen megmutatta a régi lépcsőházat. Mesélt néhány  gyerekkori emléket a villáról, ami régen a családjuké volt, s amit a háború után lakásokká daraboltak. Szerencsére itt az egyik lakásban lakik ma is. Élmény volt ez a találkozás!

Gyerekkoromban nem tudtunk nyaralni járni, később, amikor már dolgoztam és elég nagyok lettek hozzá a gyerekek néha kaptunk szakszervezeti beutalót, Balatonnál is nyaralhattunk néhányszor. Az utóbbi tíz évben viszont – jobb későn, mint soha- sokat utaztam, kalandoztam, főleg brit tájakon. Sok mindent megcsodáltam, de néha nem értem, átlagos vagy inkább ipari kinézetű helyek is hogyan tudnak szépen megélni az idegenforgalomból. Tesznek érte? Igen. Odafigyelnek a turistákra? Maximálisan. Budapest a világ egyik legszebb fekvésű gyönyörű városa. Vigyázhatnánk jobban a látogatóinkra, akár külföldi, akár hazai vendégről van szó. Ide érdemes legyen visszajönni, büszkélkedhetnénk és kifizetődő is lenne. Csodákat találnak az itt nyaralók, és vannak a városunknak ismeretlen pontjai hatvan éves kor felett is. Érdemes néha idegenvezetővel járni a szülővárosunkban is, rengeteg élménnyel újdonsággal lehetünk gazdagabbak. Idén is itthon nyaralunk!

Gödör

Egy év kellett ennek a nem túl nagy gödörnek a rendbehozásához. 2018 júniusában szakadt be az út, aminek a javítását októberre ígérték. Az ígéret időpontjában ez egy távoli dátumnak tűnt, a decemberi hóeséskor pedig már azon vicceltünk, hogy nem tisztáztuk, melyik év októberre gondolt az önkormányzat. A gödröt és környékét természetesen igyekeztünk rendben tartani, a viharos időkben eldőlt jelzéseket is rendre visszaállítottuk.

Februárban hirtelen felindulásból 3 alkalommal is megjelentek előttünk a munkások. Szombat délután 5 perc alatt körbevágták a gödröt (nem nézve, hogy alatta mekkora az üreg), majd a hét során még kétszer 5 perc alatt betömték, majd befedték. A terelő elemeket elvitték, így befejezettnek tűnt a munka. A felületre lapátolt göröngyöket nem döngölték le rendesen, így reklamálás után újra kellett fedni, immár aszfalttal.

2019 júliusra végre sikerült elhárítani a hibát.

Most drukkolok, hogy szomszédom építkezéséhez ne kelljen újabb teherautónyi anyag, mert nem szeretném egy újabb gödör szülinapját ünnepelni.

Március 15. Ünnep

Amióta az “eszemet tudom” ünneplünk március idusán. Már óvodás koromban is színeztünk magyar zászlót, mondtunk versikét, élveztük a kicsit emelkedett hangulatú tavaszi napokat, de az iskolában kezdődött (volna) a tudatos szemlélet formálás.

1961-et írtunk, első tanítónénink egy tüneményes fiatal hölgy volt, mi voltunk az első osztálya a főiskola után. Sok mindenben nem volt még rutinja, de minden diák és szülő nagyon szerette. Mindent megtanított, amit kellett: betűvetés, számolás mellett olyan tantárgyunk is volt, hogy beszélgetés. Itt tanultunk az életről, erkölcsi és viselkedési normákról, az ünnepekről, a világ dolgairól. Akkor más ünnepeket tartott fontosnak a politika, de márciusban azért forradalomról, hazaszeretetről beszélgettünk. Nem volt hivatalos nemzeti ünnep, nekünk, diákoknak azt mondták, hogy ez csak az ifjúság ünnepe. Nem volt tanítás, de a szülők dolgoztak, így a napköziben vigyáztak ránk. Biztos, rajzoltunk kokárdát is…

Akkoriban év végi vizsgák voltak. Első osztályban ez igazi ünnepi alkalom volt. Az aprónép fehér blúzban feszített, az osztályteremben hátul körben ültek a szülők. Olyan volt, mint egy bemutató óra: számoltunk, olvasott mindenki hangosan (szótagolva), utána jött a kötetlenebb beszélgetés. Szülők hátul csendben somolyogtak…

Edit néni szegény feje feltette azt a kérdést is, hogy “ki tudja, mit ünneplünk március 15-én?” Kis csönd, picit gondolkodunk, aztán én jelenteztem. Nem szoktam, ha nem szólítottak, de erre nekem volt válaszom, a többiek meg nem szóltak…

– “Március 15-én van a nagymamám születésnapja”!

Edit néni picit zavarba jött, mentő kérdéseket tett fel, aztán meg is válaszolta, hátul kuncogtak a vendégek, én meg nem értettem miért!

Ezután gyorsan végetért a bemutató óra, persze mindenki sikeresen levizsgázott.

Drága Edit néni! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szülők előtt, és valószínű, hogy erre a történetre már csak én emlékszem. Nagy-nagy szeretettel minden márciusban.

 

Koncerten vagyok!

“Bécsben, koncerten vagyok! Most nem vagyok ithon senkinek.” Az idei évem is így kezdtem, ahogy az utóbbi 30 évben mindig…

Szerencsémre ehhez nem kell elutaznom és hajnalban a ruhámmal meg a sminkemmel foglalkoznom. Elég egy kényelmes pizsamás reggeli után visszakucorodni az ágyamba, és hallgatni, nézni az évente ismétlődő és mégis mindig új csodát. Bécsből fantasztikus képekkel, filmekkel, balett betétekkel kiegészített élő koncertet közvetítenek minden újév reggelén. Remélem, ez még évtizedekig így marad. Már ködbe vész az az időszak, amikor még nem ismertem ezt az élményt, de a gyerekeim kicsi kora óta ez igazán az én időm. Kelhettek, alhattak, ehettek, játszhattak, de a családom mindig tudta, hogy engem ilyenkor békén kell hagyni. Néha zajosabbak, néha belehallgatnak, de általában tiszteletben tartják ezt a szokásomat, én pedig hálás vagyok nekik ezért. Csodásan kezdődik így az év,  és az én dolgom is, hogy jól folytatódjon.

Ma is olyan darabokat játszottak, amikhez nem kell képzett zeneértőnek lenni, csak élvezni, szeretni kell a szép muzsikát. Mazurkák, polkák, keringők váltották egymást. Ezúttal fiatal karmester vezényelt, minden mozdulatából áradt a zene szeretete. Nagy élmény volt ezt látni és hallani. Külön tisztelet illeti Bősze Ádámot, aki a magyar TV adásban nemcsak a darabok címét mondta be, de a hátterét is ismertetve közelebb hozta az aktuális darabot, a karmestert és a zenészeket is. Egyetlen mondata volt, amit nem sikerült befejezni mire a karmester felemelte a pálcáját, minden más esetben remek ritmusban, jól kihasználva az időt,  hasznos infókkal segítette az évindító lazulásom.

A koncert hivatalos vége után három ráadást játszanak mindig, az utolsó darab  során a közönség is bekapcsolódik, a karmester gyakorlatilag nekik vezényel. Csendesen illetve hangosan tapsolják a ritmust, olyan jó volt látni az arcukon azt a szinte gyermeki lelkesedését amit csak a zene és a játék öröme adhat valakinek.

Ma már nem is irígykedem rájuk. Valaha szerettem volna, ha ott ülhetek a bécsi zenepalota csodás aranytermében, de sokkal jobb a család melegében üdvözölni az új évet, miután gondoskodtam róluk. Volt év, amikor hólapátolás után, idén rövidujjas kutyaetetés és főzés után, de január elseje így kezdődik mindig: “nem vagyok itthon. Most Bécsben vagyok, kocerten…”

 

 

Tai chi edzőtábor

Taoista tai chi társaság edzőtábora. Mit jelent ez?

A Társaság az alapítása óta Kanadából a világ rengeteg országába terjeszkedett,  igazi nemzetközi csapattá fejlődtünk. Az edzőink között vannak még néhányan, akik alapítónktól tanulták a mozdulatokat és megélték a közösségünk építésének minden mozzanatát. A Magyarországon megrendezett nemzetközi tábor szeptember utolsó hétvégéjén volt, 150 résztvevő jött el 9 országból. Edzőnk a spanyol Carmen is még Moy mester tanítványa volt. Ő is,  mint a tai chi tábor résztvevőinek jó része, nem törödve a betöltött nyugdíj korhatárral,  szünetet alig tartva végigdolgozta velünk a két napot. Teljesen természetes módon mozgatta minden tagját, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne fél lábon egyensúlyban lenni, órákon keresztül le fel hullámozva gyönyörű harmóniában mozogni. Bele sem merek gondolni, milyen stresszes, beteges és nehézkes mozgású voltam a negyvenes éveimben, és mennyivel könnyedebben megy ez mostanra. Carmentől persze még messze vagyok, de 40 éves gyakorlatával  nem tudok versenyezni. Fáradhatatlan volt,  végig mutatta, mondta mit hogyan kellene úgy csinálni, hogy az egészséges testmozgást szolgálja.

Valahogy meg lehet csinálni a mozdulatokat, de jól elvégezve, minden apró mozzanatot figyelembe véve nem egyszerű. Csiszolásuk évekig tart, de a ruganyos test visszanyerése megéri a komoly edzéseket.

Társaságunk edzőit a társaság neveli ki és akkreditálja, minden munkát önkéntesen végzünk, együtt dolgozunk minden eredményért. A logisztika, a tolmácsolás, az étkeztetés megoldása, a szervezés minden momentuma része az edzőtábornak, előre eltervezetten, de rugalmasan végeztük ezeket is. Magam a konyhán dolgoztam, így az ebédidőm nem pihenéssel telt, de edzésre épp visszaértünk. Vacsora szünetben másik csapat dolgozott, így beszélgetni, barátkozni is volt lehetőségem pl. a belga kislánnyal. Érdekes kérdéseket tett fel Magyarország kapcsán, azt hitte például, hogy más nyelvet beszélhetnek a keleti és nyugati országrészekben, hiszen náluk három hivatalos nyelv is van, pedig nem nagy területű az országuk. Elmondta, merre járt már Budapesten, mik a tervei mit szeretne megkóstolni még…

Érdekes volt kicsit bepillantani az ő kultúrájukba, iskolai nyelvoktatásukba. Beszéltem persze szlovák és soproni tai chisokkal, csepeli és újpesti társakkal is. Mi budapestiek sem mind ismerjük egymást. Vacsora után folytatódott az edzés, magyarázatot kaptunk a hogyanokról és alaposan ki is gyakoroltuk, amit csak lehetett. Este tíz órakor ért véget az elsö napunk. A szállón lakó társakat autókkal vitték haza, ez is meg volt szervezve…

A második nap délután ért véget a tábor, így volt egy kis idő világosban sétálni a környéken, ami a Kertészeti Egyetem gyönyörű botanikus kertje volt. Itt már végetértek a konyhai munkáim, fiúkból álló jórészt fiatal csapat vállalta az összepakolást, szállítást. Olyanok is jöttek néhányan segíteni, akik az edzőtáborban nem tudtak részvenni.

Csodálatos volt az öreg fák közt sétálni, bár alig álltam addigra a lábamon, némelyik fát meg is kellett ölelnem, a két napos társasági együttlét után egy kicsit jó volt egyedül lenni a fákkal.

Turista voltam helybeli létemre, és remekül éreztem magam. Az edzésen sok mozdulat most kapott értelmet, javítva a mozgásom, az egészségem. Sok jól szervezett önkéntes munka, és az öreg fák energiát sugárzó kertje rendbe tette a lelkem. Harmóniát. barátságot kaptam, hálás vagyok érte.

Keresztelő

Kisebbik unokám is megkeresztelték tegnap. Vegyes házasságban született, de a katolikus és református szertartások között nincsen áthidalhatatlan szakadék, ráadásul már másodszor éljük át az ünnepet ily módon, ezért már nem számítottunk különleges meglepetésre.

Két babát is kereszteltek a pici református imaházban, így az állandó helyi résztvevők mellett két népes család vett részt az eseményen. Meglepetésünkre közvetlenül a keresztelő pillanatai után a pap kihívta a vendéget, egy fiatal tiszteletes asszonyt. Ő is megáldotta mindkét babát, és ettől kezdve ő hírdette az igét. Olyan hittel és szenvedéllyel beszélt, hogy élmény volt hallgatni, pedig nem vidám dolgokról mesélt!

Nagydobrony egy Kárpátalján található kis település, innen jött Pesterzsébetre a tiszteletes asszony rövid látogatásra. Református gyermekotthont üzemeltetnek lányok számára. Árva, félárva, beteg és fogyatékos gyermekek kerülnek hozzájuk. A beszédet az otthonnal kapcsolatos történetekkel fűszerezte, belegondolni is fájdalmas volt, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük.

A szertartás befejezése, az énekek és Himnusz után még visszahívták a vendéget, hogy mostmár igehírdetéstől függetlenül mesélhessen a gyermekotthonról, az életükről. Mi felnőttek egy hihetetlenül intenzív, őszinte, szenvedélyes beszédet hallhattunk, olyan csupaszív embert ismerhettünk meg, akit estig tudtam volna hallgatni. A gyerekek persze egy idő után nyűglődni kezdtek, nem mese volt, nem is nekik szólt ez a rész, és véget is ért a maga rendje szerint, de óriási élményt nyújtott.

Hoztam haza gondolatokat, anyaországi magyarként kicsit szégyenkezve amiatt, ahogy ők ott élnek, és ahogy mi itt gondolkodunk róluk. Azóta is azon gondolkodom, hogyan tudnék én is segíteni rajtuk. Megérdemlik.