Szeretem a sportcsatornákat. Azt is írhattam volna -és az is igaz lenne- haragszom a sportcsatornákra!
Mindenki másnak drukkol, minden embert más kapcsol ki, vagy éppen más hoz lázba. Az Olimpia ritka csoda, ezért mindig öröm, ha valamelyik kedvenc sportágamban nemzetközi versenyt rendeznek. Kedvenc szinte minden, a focit kivéve. Azért a világbajnokságot én is figyeltem, de egyébként haragszom, amikor szinte minden adón csak footballmeccset lehet nézni élőben.
Ehhez képest az utóbbi napokban csak kapkodom a fejem. Európa bajnokságok több sportágban egyszerre. Az úszásra készültem lélekben, a sajtó is tele volt esély latolgatásokkal és pletykákkal, de a többi sportágról alig esett szó.
Tornában, atlétikában pályakerékpárban számomra új emberek tűntek fel, csodák történtek és drámák zajlottak le a szemem előtt. Nyílt vizi úszást életemben harmadszor láttam. Aranyérmek születtek és nemcsak a nagyesélyesek előre jósolható győzelmeiből, de néha tizenéves atlétáktól, vagy hosszú évek óta a pályán levő eddig pechesnek tűnő versenyzőktől is.
Magyar sikereknek örülhettünk, meglepetés eredményeket láthattunk. Kemény, munkával, családi eseményekkel teli hét közben ez a versenysorozat a TV elé szögezett. Főzni, dolgozni lehet sportnézés közben is, még többszörös ujjelvágás árán is. Óriási élmény volt ez igy, és köszönöm az élményt és gratulálok mindenkinek, aki legyőzte önmagát! Sokan voltak, soha nem felejtek el bizonyos pillanatokat.