Pici korban természetes jelenség a hisztizés. Ez az az időszak, amikor az emberke komoly öntudatra ébred, és rengeteg dolgot fel kell fedeznie a környezetéből. Mindenre kíváncsi, látszik a szemén, a mozdulatain, hogy ki kell próbálnia, meg kell tapasztalnia az egész világot. Hiába van saját játéka, apa fúrója, anya szabóollója sokkal izgalmasabbnak tűnik. Ezt persze még nem tudja elmondani, és végképp nem érti meg a szülők magyarázatát, miért nem szabad ezekkel játszani. Annyit lát a dologból, hogy megint nem tehet valamit, amit a fejébe vett. Mérges lesz, sír, toporzékol, egyszóval hisztizik. Szülő legyen a talpán, aki ezt jól tudja kezelni, pedig fontos lenne. Ahogy a gyerek megtanul jobban kommunikálni, fokozatosan abbamarad ez a fárasztó, de egyben nagyon aranyos időszak. Alternatívákkal, türelemmel és megértéssel el lehet jutni a hisztimentes viselkedésig. Ilyenkor már partner a gyerek és a gyerek-szülő kapcsolatban nem a másik legyőzése, hanem a kölcsönös előnyök keresése és a kompromisszum a megoldás. Ez óvodás korra kialakítható. Felnőttebb gyerekkel már komolyabban lehet tárgyalni, nemcsak kompromisszumra, de szinergiára készen, csapatban egymást erősítve lehet mindenki számára nyereség a végeredmény.
Ezt három gyerek felnevelése után tapasztalatból írom. Szerencsémre akkor még nem volt közösségi média. Ha kamaszokkal kellett vitatkozni, előfordult, hogy nem sikerült jól a mindenki számára nyerő megoldást megtalálni, a szép elméletet gyakorlatba átültetni. Volt, hogy kiabáltam valamelyikükkel, vagy duzzogott valamelyikünk, tehát időnként én is hisztiztem. Nem vagyok rá büszke, de bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha mindig, minden kikerül a családból a netre, ha a saját felállított elveinkkel ellentétesen gondolkodó kamaszok is beszállnak a vitákba. Mi lett volna, ha idegen gyerekek, felnőttek hergelik a vita résztvevőit, ha olyanok is beleszólnak, akik számára semmi tétje, akik csak az egyik oldal álláspontját ismerik. Családon belül meg kellett oldani mindent, és ez meg is történt. Örülök, hogy egymást segítő, szerető családom van, és féltem az unokáim ettől a képernyő mögül arctalanul vagy akár álnéven kukkoló, mindenbe tét nélkül beleszóló, kéretlen tanácsot osztogató média kultúrától.
Nem értem néha, hogy hogy lesz a legártatlanabb posztból politikai vita, vagy egymás anyjának emlegetése. Mindenkinek joga van a saját szemszögéből látni a dolgokat, de miért kell megkérdőjelezni a józan ítélőképességét annak, aki másik csapatnak drukkol, vagy nem ismer fel egy virágzó bokrot?
Óvodás korra mindenki elég érett ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a véleményét. Szólásszabadság címszó alatt el is mondhatja, ha kérdezik, ha rá tartozik. Kulturáltan, felnőtt módra. Miért van a médiában minden miatt hisztéria? Miért hőbörgünk olyan dolgok miatt, amikről nincs is korrekt infónk? Tényleg felnőttünk?
Fel lehet tüzelni mindenkit, csak meg kell találni a “nyomógombját”, de ne felejtsük el, hogy inkább megoldásokat kell keresni. Egymásnak ugorhatunk bármi miatt, de előre visz?
Mikor lesznek újra “boldog békeidők”? Például most van?!