Nyugdíjasként végre részt tudok venni olyan eseményeken, amelyek érdekelnek. A tai chi társaság minden hónapban szervez egy jó kis programot, szeptemberre a Mementó park meglátogatása volt a cél. Múzeumok, várostörténeti séták után egy kicsit más programnak ígérkezett újra találkozni a fiatalkori életünk néhány pillanatával. Ennél is fontosabbnak tűnt, hogy gyerekeinknek is megmutathassunk néhány emléket, így kivételesen egy vasárnap délelőtti családi sétára készültünk. Előző este véget ért a nyár, viharokkal, szakadó esővel egy szempillantás alatt kitört az ősz kétségessé téve a kellemes szabadtéri programot. Szerencsénkre délelőtt kisütött a nap egy rövid időre, meglepetésünkre az idegenvezető hölgy azonnal esernyőkkel lepett meg minket, amikor mégis cseperészett egy kicsit.
A bejárat gigantikus építmény, hatalmas Lenin és Marx-Engels szobrokkal, vele szemben Sztálin csizmái az integető terasz tetején. Furcsa volt így viszontlátni a fiatalkori felvonulások díszleteit, emlékeztetve a múltra és kicsit idézőjelbe tenni a rendszerváltozáskor eltávolított emlékeket.
A park nem zsúfolt, őrzi a budapesti szobrokat, és szó szerint is teret ad az emlékezésnek és az alkotásuk idején ki nem mondott, de szimbólumokkal jól jelzett gondolatoknak. A szobrászok remek munkát végeztek, kár lett volna a politikai rendszer változása miatt a tárgyakat megsemmisíteni, keletkezési korukat megfelelően és általában művészi igénnyel dokumentálják. Korrekt korrajzot láthatunk gúnyolódás, szégyenkezés vagy nosztalgiázás nélkül. Mi, akik abban a környezetben nőttünk fel, szinte gyerekes kíváncsisággal találgattuk az egyes szobrok eredeti helyszíneit, és hallgattuk az idegenvezető hölgyet a szobrok történetéről, utóéletéről. Volt idő a sétaút párokon egyénileg is körbejárni az emlékeket, böngészni a nagyon neves művészek nevét illetve az eredeti helyszínt megjelölő régi utcaneveket.
Egyik kedvencem a Vérmezőről származó Kun Béla emlékmű. Gyerekkoromban a Vérmező Moszkva térhez közelebbi sarkát a Magyar Jakobinusoknak emléket állító kőkocka “díszítette”, később a gyerekeimmel is akörül tologattam a babakocsit. Mostanra nem emlékeztem arra az emlékműre. A Mementó parkban derült ki, hogy a kőkocka helyére került hatalmas szoborcsoport már elköltözésünk után (1986) került a térre. Varga Imre alkotása később annyira beivódott az emlékeimbe, hogy azt hittem, óvodás koromtól ez állt a park végében. Kortársként nem figyeltem fel a Kun Béla halálának 100. évfordulójára átadott sokalakos emlékmű felállítása körüli bonyodalmakra, és az emlékmű deheroizáló voltára. A tárlatvezetés mutatta meg, hogy mennyi jelentés és mennyi szín fér egy ilyen kompozícióba, arra is, hogy már a puha diktatúra végjátékának idején ez inkább egy “hősi emlékmű paródiája”. A Vérmezőn némileg robosztusabbnak tűnt a szoborcsoport a kockakövekből kialakított domb tetején, mint itt egy bokor felett lebegve, de érdemes volt utánanézni a történetének és a valaha volt Magyar Jakobinusok tere szobrainak.
A Memento Park több ilyen érdekességgel és látnivalóval szolgált a Felszabadulási emlékmű orosz katona szobrától az emberek szívéhez nőtt Osztapenkó szoborig, aki zászlóval integetve búcsúztatta a bécsi útra indulókat, vagy akár köszöntötte a Balatonról hazaérkező utazókat.
A tér használata a végtelen és a politikai zsákutca érzésének tudatos alkalmazása a kulisszafalak építése ízléses emléket állít a kor szellemének, a Szoborpark bejárata előtti téren álló fa barakkok egyikében filmvetítést néztünk meg búcsúzóul a besúgók és ügynökök munkamódszereiről. Ez is kordokumentum, egy Belügyi oktatófilm sorozat volt. Semmi nosztalgikus érzés nem maradt bennem, -bár akkor voltam fiatal- de egyszer meg kellett nézni a történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt magunk mögött hagyott időszak relikviáit.
Sztálin csizmái alatt az integető teraszról lenézve valaha volt nagyjaink szemszögéből -magas betonmellvéd mögül- láthattuk milyen kicsi a téren vonulászó ember…