Kisebbik unokám is megkeresztelték tegnap. Vegyes házasságban született, de a katolikus és református szertartások között nincsen áthidalhatatlan szakadék, ráadásul már másodszor éljük át az ünnepet ily módon, ezért már nem számítottunk különleges meglepetésre.
Két babát is kereszteltek a pici református imaházban, így az állandó helyi résztvevők mellett két népes család vett részt az eseményen. Meglepetésünkre közvetlenül a keresztelő pillanatai után a pap kihívta a vendéget, egy fiatal tiszteletes asszonyt. Ő is megáldotta mindkét babát, és ettől kezdve ő hírdette az igét. Olyan hittel és szenvedéllyel beszélt, hogy élmény volt hallgatni, pedig nem vidám dolgokról mesélt!
Nagydobrony egy Kárpátalján található kis település, innen jött Pesterzsébetre a tiszteletes asszony rövid látogatásra. Református gyermekotthont üzemeltetnek lányok számára. Árva, félárva, beteg és fogyatékos gyermekek kerülnek hozzájuk. A beszédet az otthonnal kapcsolatos történetekkel fűszerezte, belegondolni is fájdalmas volt, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük.
A szertartás befejezése, az énekek és Himnusz után még visszahívták a vendéget, hogy mostmár igehírdetéstől függetlenül mesélhessen a gyermekotthonról, az életükről. Mi felnőttek egy hihetetlenül intenzív, őszinte, szenvedélyes beszédet hallhattunk, olyan csupaszív embert ismerhettünk meg, akit estig tudtam volna hallgatni. A gyerekek persze egy idő után nyűglődni kezdtek, nem mese volt, nem is nekik szólt ez a rész, és véget is ért a maga rendje szerint, de óriási élményt nyújtott.
Hoztam haza gondolatokat, anyaországi magyarként kicsit szégyenkezve amiatt, ahogy ők ott élnek, és ahogy mi itt gondolkodunk róluk. Azóta is azon gondolkodom, hogyan tudnék én is segíteni rajtuk. Megérdemlik.