Galériák

Fotóstúrák 2024 Bohinj Szlovénia

Első külföldi igazi fotóstúrám, ahol én is kipróbálhattam, milyen az, amikor nem rohanunk két kattintás között, van idő kivárni, amíg le vagy felszáll a köd, vagy épp kibújik a felkelő nap a hegyek közül.

Varázslatos, amikor nem rohanunk sehova, lessük a csodás pillanatokat és megpróbáljuk visszaadni a hangulatát egy borongós, őszi tájnak. Nemcsak dokumentálni, hogy ott voltunk, hogy megmutathassuk a családnak, barátoknak, de visszaadni a szinte lehetetlent: két dimenzióban a teret, illatokat, a tűnékeny hangulatokat, fényeket. Végre nekem is van rendes fényképezőgépem (profik mosolyognának ezen), és most még (mindig) tanulom, hogy lehet vele varázsolni is, nemcsak kattintgatni. Nem egyszerű, de tanárunk Lipcsei Lajos türelmesebb, mit anya a kacifántos gyerekeihez. Szükségem is van a türelmére, hiszen a többször hallott és elvileg megértett tanítás után sem egyértelmű, hogy olyan lesz a végeredmény, ahogy láttam, amit meg akartam mutatni. Kérdezni, próbálni kell újra és újra. Nagyok szerint belépő szintű gép, nekem több évtizedes álom, egyszerű, de mégis mennyi lehetőséget rejt! Valahol el kell kezdeni!

Hova akarok eljutni? Nem tudom még, de nem is sürget senki és semmi. Nyugdíjas vagyok. Vannak kedvenc témáim, de a lehetőségeket meg is kell keresni/teremteni. Közben itt az idő tanulni. A technikát meg lehet tanulni, a kompozíciós szabályokat is. A látásmódot, a figyelmet viszont csiszolgatni kell évek-évtizedek munkájával.

Itt van néhány kedves képem a több ezerből, amit ez alatt a pár nap alatt lőttem, ezek nekem visszahozzák a pillanatot. Aki nem volt ott, nem tudom, hogy érzi-e, gyanítom, hogy még nem. Nem baj, van még dolgom a Klubban, vannak még nagyok, akiknek az albumait lehet lapozgatni, vannak tanfolyamok, amiket érdemes végigcsinálni, emberek, akiket érdemes követni. Úton vagyok, és élvezem.

Fotóklub

Szürke égen kusza ágak fagyöngyökkel

Kihívásra találtam a közösségi oldalon, és felébredt bennem a kíváncsiság. Nem tudtam, hogy a gyerekkorom óta meglevő szerelem és a nyugdíjas életemben adódott picit több énidő mire lesz elég, de beregisztráltam a kihívásra.

Egy valami bátorított, nem volt szükség drága felszerelésre, az is kipróbálhatta magát, aki telefonnal fotózik.

Persze van, volt már a kezemben fényképezőgép, csak nagyon régen. Kislány koromban anyukám megvett egy fotós kollégájától egy boxgépet. Ma is megvan ez a ma már múzeális darab. Az első fotóim azzal készültek.

Diák koromban egy országos irodalomverseny jó helyezéséert 300 Ft pénzdíjat kaptam, ezért már vehettem magamnak egy nagyon egyszerű, de „igazi” fényképezőgépet. Még a gyerekeim is próbáltak fotózgatni vele tizenéves korukban. Addigra én egy japán géppel fotóztam, főleg elkapott pillanatokat a gyerekeimről, illetve a családi kirándulások látnivalóit, tájait. Olvastam a képbírálatokat a Fotó folyóiratban, a főiskolai fotókörben is próbáltam eltanulni, amit lehetett, de ezen kívül senki nem tanított közvetlenül. A fotókörből hamar kikoptam, rajtam kívül mindenki igazi géppel dolgozott, cserélhető objektívekkel, szűrőkkel, vakukkal.

Az ötvenes éveim brit kalandozásaihoz már nem filmes gépet, hanem egy pici szappantartó méretű elektronikus gépecskét vittem. Természetesen fix objektívvel. Sajnos ezek a gépek pár év után már elavulnak, mostanra a mobilom már fotós szempontból is ügyesebb volt.

A kihívás abból állt, hogy két hétig minden másnap kaptunk egy feladatot, a kész fotót a közösségi oldalon kellett megosztani. Este oktatónk, Lajos, élő adásban bemutatott sok érdekes, és valamilyen szempontból tanulságos fotót, ezekől sokat tanultam. A kihívás végén, aki akart, bejelentkezhetett a klubba, ahol már csak heti egy feladat volt. Egyszerűbbnek látszott, mint a kihívás idején, de a feladatok is nehezebbnek bizonyultak.

Mobillal fotóztam, ahogy a klubtagok fele, és hamar rájöttem, hogy a mobilban sem csak egy gombnyomás a feladat, de a beállítási lehetőségek ismerete nagyon sokféle lehetőséget rejt. Rengeteget tanultam közben. Lajos türelmesen magyarázott, és minden képhez volt néhány szava. Az enyémekhez is, életemben először!

Igyekezett nem elvenni a kezdők kedvét és a hibák mellett a kép jó részeit is kiemelni. A klubban már meglevő tananyagok és a kibeszélőnek becézett képbírálatok során elkezdtem olyan fotókat beküldeni, amiről lehetett jót is mondani. Lajos sokszor adott olyan feladatot, amiről előre mondta, hogy ez mobillal nehezebb lesz, az automatizmusok nem engednek elég teret a fantáziának. Ennek ellenére vallja és tanítja mobillal is az igényes, szép munkát.

Nem kifogás a gép hiánya, mégis nagyon vágytam rá, és családi összefogással Karácsonyra kaptam is egyet. Váz és objektív külön! Először csak a leírását mertem kivenni a dobozból, de másnap már elkattintottam az első képeket.

Óriási a különbség! Az idei képek már géppel, állványról készültek, bár nem kizárólag. Street fotóhoz életszerűbb az éppen kéznél levő mobil, az asztali „stúdióban” beállított fehér csendéletben, illetve a reklámfotóban természetesen géppel próbálkoztam. Tanulom a gépet, de ezt a második évet már tudatosabb fotósként kezdem. Meddig jutok? Ameddig kedvem, erőm, időm engedi. Van még mit tanulnom? Igen, sok-sok minden, így az énidő csak rajtam múlik, kizárólag rólam szól.

Egyelőre nagyon élvezem, hogy a gyerekkori álmom végre valóra válik lassan.

 

Budapesten nyaralunk!

 

 

 

 

Hurrá, nyaralunk! Budapest gyönyörű város, sok turista kíváncsi rá. Vannak kedvenc helyeik, minden turista számára szinte kötelező látnivalók, és igy nyáron elég sokan nyüzsögnek a Vár vagy a Belváros képeslapra kívánkozó helyszínein. Mi magyarok is pihenni, kicsit lazulni szeretnénk nyaranta és keressük ehhez a legmegfelelőbb helyszíneket. Európai vagy egzotikusabb helyek, városi vagy vidéki túra vagy pihenési lehetőségek közül válogathatunk. Sok mindentől függ a kiválasztott hely, de sokszor és sokaknak nincs más lehetőségük -idejük, pénzük- az elutazáshoz, hát maradnak. Budapestiek Budapesten… Aki otthon nyaral megfosztja magát az újdonságoktól? Tény, hogy nem kell felfedezni az egész várost, de van lehetőség bejárni a környékét vagy azokat a városrészeket, ahol ritkábban van dolgunk a hétköznapi rohanásaink közepette. Ily módon turistáskodhatunk és nyaralhatunk itthon is.

Mi idén itthon vagyunk, és a tai chi szenior csoport szervezésében felkerestük a Városligeti fasor szecessziós épületeit. Szerda délidőben idegenvezető segítségével járta a várost a gyakorlatilag nyugdíjas korú baráti társaság.  Rácsodálkoztunk magára a fasorra is, idegenvezetőnk a fák és az épületek történetét, jellegzetes vonásait mutatta meg. Van példásan felújított és rosszabb állapotú a meglátogatott házak között, de ami igazán csodálatos volt, az az igényesség és mestermunka, ami ezeket a villákat jellemezte annak idején. Róth Miksa ablakok, Zsolnai csempék, kovácsoltvas kapuk, épületszobrok díszítik az épületeket kívül-belül. Eddig is találkoztam már a szecesszióval nem egyszer, de itt hihetetlen érdekes volt egymás mellett látni a stíluson belül is nagyon különböző épületeket akár ugyanannak az építésznek a munkájaként is. Volt olyan lépcsőház, ahol a belső ablakokat, eredeti íves liftaknát, lépcsőházi freskókat is megnéztük. A későbbi Nobel-díjasokat oktató Fasori Gimnázium felújított napóráját és más olyan látnivalókat találtunk, amiket a hétköznapokban észre sem veszünk, amik létét nem is sejtjük. Tizenegy gyönyörű épületet néztünk meg a hat sor fával telepített Városligeti fasorban majd a Bajza utcában. A Liget folytatása nemcsak a világhírű Andrássy út, de a csodaszép Fasor is, itt is jártak külföldi turisták, de valamivel kevesebben, és mi magunk is turisták voltunk a saját városunkban, amit nagyon élveztünk.

Idegenvezetővel mentünk, így a programban olyan uticélok is szerepeltek, amiket csak úgy az utcán sétálva nem nézhettünk volna meg. Egy-két épületbe bemehettünk, számomra a legnagyobb csoda az un. Székács villa, ahol találkozhattunk a ház egyik lakójával egy 82 esztendős festőművész hölggyel is.  Fürgén és nagyon kedvesen megmutatta a régi lépcsőházat. Mesélt néhány  gyerekkori emléket a villáról, ami régen a családjuké volt, s amit a háború után lakásokká daraboltak. Szerencsére itt az egyik lakásban lakik ma is. Élmény volt ez a találkozás!

Gyerekkoromban nem tudtunk nyaralni járni, később, amikor már dolgoztam és elég nagyok lettek hozzá a gyerekek néha kaptunk szakszervezeti beutalót, Balatonnál is nyaralhattunk néhányszor. Az utóbbi tíz évben viszont – jobb későn, mint soha- sokat utaztam, kalandoztam, főleg brit tájakon. Sok mindent megcsodáltam, de néha nem értem, átlagos vagy inkább ipari kinézetű helyek is hogyan tudnak szépen megélni az idegenforgalomból. Tesznek érte? Igen. Odafigyelnek a turistákra? Maximálisan. Budapest a világ egyik legszebb fekvésű gyönyörű városa. Vigyázhatnánk jobban a látogatóinkra, akár külföldi, akár hazai vendégről van szó. Ide érdemes legyen visszajönni, büszkélkedhetnénk és kifizetődő is lenne. Csodákat találnak az itt nyaralók, és vannak a városunknak ismeretlen pontjai hatvan éves kor felett is. Érdemes néha idegenvezetővel járni a szülővárosunkban is, rengeteg élménnyel újdonsággal lehetünk gazdagabbak. Idén is itthon nyaralunk!